Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek – Az angyal

 A mágia veszélyes
– de a szerelem még veszélyesebb!

Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól.
Ahogy egyre mélyebben merül el a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.

Elég nagy hírverés volt annak idején ekörül a könyv körül, nem is foglalkoztam vele igazán, kezd kikopni az érdeklődési körömből a fantasy, és valamiért az volt a benyomásom, hogy ez erősen fantasy, holott azért ez nem teljesen igaz, valóban előfordulnak elemei, de van benne éppen annyi más is, amitől teljesen élvezhető és komplex kis történetté válik.

Rémségek könyve (Horror antológia)

A másik blogomon olvasható a Rémségek könyve c. horror antológiáról írt beszámolóm - illetve némi információ a hajdan volt hazai Fangoria magazinról.

Scott Westerfeld: Túlvilágok

Úgy került ez a könyv a váró-, és kívánságlistámra, hogy lényegében fogalmam sem volt, hogy miről szól (ugyanígy a Peeps és Midnighters sorozat tagjai is, no meg anno a Leviatán-trilógia első részét is megvettem és szegény azóta is csak porodosik, történelmi jellegű volta miatt mindig találtam valami érdekesebbet...), szóval csak lekaptam a polcról a könyvtárban, és rohantam is vele.

Aztán végül nem bírtam ki, elolvastam a  fülszöveget (szeretek fülszöveg nélkül belekezdeni, izgalmasabb, a már korábban említett borzasztó spoilerek miatt). Nem mondhatnám, hogy nem volt bennem egy kis bizalmatlanság (a terrorizmus, mint olyan nem a kedvenc témaköröm, de gyanítottam, hogy ez csak egy indok, nem fogja lényegében áthatni az egészet, pontosabban nem ezen lesz a hangsúly), illetve volt egy olyan sejtésem, hogy a két történet majd valahol összeér, a szereplők majd találkoznak - az író és a teremtménye úgymond.

"Darcy Patel a főiskolát és minden egyebet félretett, hogy ifjúsági regénye, a Túlvilágok megjelenhessen. Amikor lefoglalt lakás és barátok nélkül New Yorkba érkezik, még nem tudja, helyesen döntött-e, de aztán magával ragadja a tapasztalt és újonc írók társasága, akik a szárnyaik alá veszik.
A váltakozó fejezetekben pedig Darcy regényét olvashatjuk, egy izgalmas thrillert Lizzie-ről, aki a túlvilágra menekül egy terroristatámadás elől. Ahogy Lizzie a mi világunk és a holtaké között sodródik, számos megoldatlan és ijesztő történettel szembesül, amelyeket valakinek el kell simítania. Amikor azonban egy új fenyegetés üti fel fejét a túlvilágon, Lizzie rádöbben, hogy talán különleges képességei sem lesznek elegendőek, hogy megvédje a szeretteit."

Nem lett igazam, a két szál kapcsolata mindvégig egymás mellett, párhuzamosan haladt, a vége felé azért is volt szép, mert ahogy Darcy, az ifjú írónőnk magánélete hol pozitívabb, hol negatívabb volt, úgy változott a regénye eseményvonala, főhősnő Lizzie sorsa is, ami adott neki egy klassz összecsengést. 

Érdekes kérdéseket vet fel az "írói" oldala, magával a történetmeséléssel, akár a dolgok teremtésével, létrehozásával vagy éppen megszüntetéssel, törléssel kapcsolatban, amelyeken eddig valahogy nem töprengtem (illetve a Gyacsenko-házaspár-féle Arszen és a játék hatalma után kifejezetten rossz érzésem volt az ezer éve magára hagyott virtuális kiskutyákra összes félbehagyott játékra gondolva, legyen az egy vesztes csata a Master of Orion-ban, vagy elveszített vár utáni kedveszegettség miatt otthagyott Heroes WOG parti... - persze ez más, de valahol mégiscsak összefügg, nem?)
Izgalmas volt végigkövetni a szeletkét, hogy hogyan működnek a turnék, milyen bennfentes YA-írói dolgok történnek (feltételezem, ezek azért többnyire valósághűek lehetnek), de van egy olyan gyanúm, hogy akit ez a része nem érdekel a szakmának, az veszettül fog unatkozni - legalábbis azokon a részeken.

A történet-történet (történetception? a gugli egy találatot dobott a kifejezésre, ráadásul a kishúgom is azt az álláspontot képviseli, hogy amit kitaláltunk, az már létezik valamilyen módon, szóval na) eleinte izgalmasabban halad, mint a másik szál, de főleg középtájt, a végén már Darcy sorsa is igencsak érdekessé vált, igen kegyetlenek voltak a váltások :)

forrás: inspiredbybooks1

Ami - nem mondom, hogy nem tetszett, mert többnyire volt rá magyarázat - kevésbé volt testhezálló, hogy lány által írt lányról szóló YA létére Westerfeld nem tudta hozni azt az érzést, hogy ezt valóban egy tizennyolc éves csajszi írta, voltak olyan hiányok benne, amitől kifejezetten érezhető, hogy itt ez férfikéz munkája, gondolok itt a leírásokra (pl. én éreztem kényelmetlenül magam, de egész sokáig nehezen tudtam követni, hogy egyáltalán ki milyen nemű, olyan kevés leírást kaptunk a karakterekről, és nem csak a belső történetben, amit úgymond Darcy hibájának könyvelhetünk el, hanem az írónő-féle cselekményszálnál is ugyanez a helyzet. Ez némileg csökkentett az élvezeti értékén, de nem végletesen, szerencsére. 

Védelmére lehetne hozni a dilemmát, ami meg is jelenik, hogy mi a fontosabb, a történet, a karakterek, stb., és csodáltosan láttatja is, hogy gyakorlatilag papírmasé figurákkal is lehet bazi izgalmas cselekményt kreálni, ha ügyes az ember... viszont ha jól emlékszem, pont ezeknek a részleteknek a hiánya ugyanúgy érezhető volt a Csúfok-trilógiában is, (lassan ideje újraolvasni, persze csak ha leapadt a könyvtári szekció itthon, idén még vagy kilenc szakkönyvet kellene befejezni...)

Nem tudom, tervez-e Westerfeld folytatást hozzá, mert bár megállná így is a helyét, megkívánná a következő részt - Jamie is megérdemelne egy kicsivel több szerepet, ha már egyszer mindig pont akkor volt kéznél, amikor a szükség úgy kívánta.

Borító szempontból a magyar kicsit "összecsúszott"szerintem, furán mutat, hogy a fej-sziluettek ennyire egybetolódnak, de maga a szürkeség, a könnycsepp rendben van (csak én látom úgy, mintha inkább a srác rendelkezne európai jellegű vonásokkal, míg a lány indiai formákkal? fura, hiszen pont fordítva kellene, hogy legyen...) 

Mindenesetre a lenti, jobb oldali ami a történethez leginkább passzol, de a legszebb számomra kétségkívül a bal.

forrás: scottwesterfeld.com

Ciceró | 2015 | 540 oldal

Amy Kathleen Ryan - Ragyogás (Ragyogás 1.)

Be kell, hogy valljam, anno a borítója volt, ami miatt kinéztem magamnak ezt a könyvet (ejha, közel kettő éve írtam róla először!), meg az Alexandrában is meg-megpillantottam, de látatlanban (ez esetben olvasatlanban) nem veszek, van egy olyan szokásom, hogy ha nem biztos, hogy jó lesz, nem költök rá (magyarán ha nem kedvenc szerző vagy gyűjtött sorozat része, akkor előbb könyvtár, aztán a tanakodás, hogy megéri-e).

Őszintén szólva többnyire igyekszek nem beleolvasni mások értékeléseibe, sőt ha tehetem, a fülszövegeket is kerülöm, mert sokszor veszettül sopileresek (nem egyszer vettem észre, hogy a háromszáz oldalas könyv közel első harmadát ellövik), viszont itt meglepően ügyesen sikerült eltalálni - annak ellenére, hogy romantikusabbnak tűnik tőle, mint amilyen valójában, illetve néhány olyan dolgot nem említenek meg hála az égnek, ami később jelentős szerepet játszik, és meglepőnek találtam, mert nem számítottam rá.

"Mit éreznél, ha egy olyan űrhajón születtél volna, ahol csak a szüleid és az idősebbek ismerik a Földet? Te sosem láttad, csak az általuk mesélt történetek alapján ismered, és minden vágyad, hogy megérkezzetek az új otthonotokba, arra a bolygóra, amelyet benépesíthettek.
A történet középpontjában Waverly áll, akinek az élete váratlan fordulatot vesz. A barátja, Kieran éppen megkéri a kezét, amikor a szövetséges hajójuk váratlanul megtámadja őket és elrabolja az összes nőt az űrhajóról, ahol eluralkodik a káosz. A szerelmeseket elszakítják egymástól az események, s mindkettejüknek helyt kell állnia az új és szokatlan helyzetben.
Ahhoz, hogy visszataláljanak egymáshoz és szeretteiket is megmentsék, sokat kell küzdeniük. Hamarosan arra is ráébrednek, hogy az ellenségek nem mindig kívülről érkeznek."

(Készült hozzá trailer is, a magyar feliratos verzióját ide kattintva találjátok - nem árul el túl sokat...)

Ami kifejezetten elrontotta számomra - mert amúgy izgalmas kis olvasmány volt -, az csupa technikai részlet, biztos vagyok benne, hogy a célközönség nem csupa mérnökből meg kutatóból áll, viszont vannak számomra annyira logikátlan megoldások, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy ezt miért, de ha valami kis odavetett indok felbukkant volna magyarázat gyanánt, azt mondom, jó legyen, de így minden nélkül nem tűnt életszerűnek. Alapvetően a régebbi "klasszikus" science fictionökön nőttem fel, és azokhoz képest nem volt megfelelően alátámasztva technikailag a dolog (oké, tudom, hogy a legtöbben nem arra voltak kíváncsiak, hogy milyen berendezés hogyan, meg ilyenek), de az egyik ami nekem nagyon furxcsa volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy egy űhrjaó belsejében játszódik a történet, az első pár oldalon valahogy nem is éreztem volna. Traktorokról van szó, meg termőföldről meg valami arató-ünnepségről.
Nem akarok én beszűkült látókörűnek tűnni, de él bennem egy olyan kép, hogy ha hosszú távra tervezek és azt szeretném, hogy az űrhajó jó sokáig kibírja, minél kevesebb súllyal ugye, akkor termőföldet mint olyat, vagy nem viszek aktívan az utastérbe (esetleg kis porciókban a laborokba, vagy vízmentesítve külön leválasztható egységekbe, ha már valami miatt muszáj), de semmi esetre sem úgy, hogy szaladgálnak rajta meg ilyenek, ilyen időkben ez iszonyat pazarlás lenne!), nem is beszélve a kávéautomatákról és olyan "modern" dolgokról, ami a Földön abszolút hétköznapinak számít, de az űrben szerintem luxus (kakaó, vajas popcorn), tehát a történet harmadáig, a "konfliktusig" kb. azt éreztem, hogy nem is a végtelen világűrben hasítunk, és nem azért, mert az űrben születet gyerekek szemén keresztül látjuk a világot.

(itt spoiler kezdődik)

Közben meg valahogy nem lehet tudni, hányan is vannak azon a bizonyos hajón - kb. ötven lányt elvisznek ugyebár, talán annyi fiú marad, és a szüleik (száz ember? kétszáz? több? mennyi ember kell vajon egy akkora robosztus monstrumhoz, ahol még gyümölcsös meg szántóföld is vígan elvan traktorostul?) - a felnőttek  többnyire meghalnak a lövöldözésben vagy a sugárszennyezettség miatt. Mekkora az űrhajó? Meg úgy egyáltalán? Egy-egy mondattal bővel fel lehetett volna vázolni, és sokkal teljesebbé tette volna a képet. Vagy én voltam figyelmetlen?

A másik ilyen a felnőttek sugárfertőzöttsége volt - most komolyan, attól, hogy kikerülnek ezejk a jóemberek az űrbe, el fog tűnni róluk a sugárzás, miután napokat töltöttek egy szivárgó reaktor mellett? Amikor a részecskék ott ülnek a bőrükön, belekerültek a belső szerveikbe, stb., és utána a "mentőakció" után (ami szintén megérne egy misét...) az amúgy egészséges gyerekek csak úgy ölelgetik őket? Semmi elkülönítés vagy bármi? Meg ez a "nyissátok az ajtót majd én elkapkodom az embereket" dolog tulajdonképpen egyáltalán nem hősies vagy vagány, inkább olyan... életszerűtlennek hat, már-már nevetséges. (Nyilván én is mindent megtennék a szüleimért, nem arról van szó, csak ez a megoldás... egyszerűen olyan bugyuta, nem tudom elképzelni, hogy a valóságban ez így működne, márpedig a sci-fi témában igenis ott van a tudományos is, ragaszkodok hozzá - nyilván tovább van gondolva, de azért így... na mindegy.)

Kifejezetten érdekesnek találtam, ahogy a vallásos-vallás nélküli témát kezelték, hogy mi számít jónak, mi rossznak, a szemszögek, hogy milyen indíttatások hová vezetnek (feltételezem, ha a vallásos brancs lett volna pozitívként feltüntetve, nem ütött volna akkorát), a nézőpontok, a motivációk jól el lettek találva, a főszereplő csajszi is igazán szimpatikussá vált végül (bár sajnos rajta kívül nem sikerült mást megkedvelnem, talán a barátnőjét - az a levelezős dolog frankó volt, igazán!), csak azt sajnáltam, hogy hirtelen mennyi ember volt képes pálfordulást végrehajtani mindkét hajón. Magyarázható lenne persze a hatalmas sokkal, a váratlan helyzettel, hiszen akkor szinte kiszámíthatatlan, hogyan reagál az ember - összetörik, megváltozik vagy felnő a feladathoz - míg Waverlyvel ez utóbbi történt, szerelmével az előbbi kettő, a vallásos hajót nem támasztja alá: ha annyian bíznak valakiben, szinte istenként tisztelik, egyvalaki szavára máris lázadni kezdenek? értem, hogy nem volt mindenki oda a vezetőjükért, de ez borzasztó kidolgozatlannak hatott.

(itt a spoiler vége)

Mindezek ellenére úgy gondolom, egyáltalán nem egy rossz könyv ez, kifejezetten izgalmas, néhol riasztó, már-már sokkoló, olyan témákat feszeget, amelyek a tinédzserkorban levő lányokat különösen mélyen érinthetnek, és szerintem ügyesen csinálta az írónő - szinte a torkomban dobogott a szívem időnként a nyugtalanságtól, tehetetlen dühöt éreztem, és ha egy könyv képes szimpátiát kicsalni az olvasóból, az már valami.

Waverly karaktere különösen tetszett, hogy a nehezebb időkben sem zuhan meg, él benne a küzdeni akarás, és nem csak egy "kiegészítője" a szerelmének, vagy egy bábu, aki oda-vissza nyáladzik két pasi között egy szerelmi háromszögben majd azt várja hogy megmentsék, hanem aktív, cselekvő hősnő.

Érdekesek továbbá a személyiségek  - bár fentebb említettem, hogy néhol túlságosan is gyorsan változnak meg bizonyos dolgok - vagy csak az idő van furcsán érzékeltetve? - sokszínűek voltak, életszerűek, talán egy-két kivétellel nem csúszott bele bármiféle klisébe - bár van "rosszfiúnk" meg "jófiúnk, "bömbölő kisgyerek", "elvadult/elvakult vallási vezető", stb, mégis egy-egy kis plusz információval, vonással, utalással sikerül olyan összképet festeni, ami hihető. És ez nagyon fontos.

Trilógia első része ez, a következő Szikra néven jelent meg, a harmadik a Flame (Láng?) nevet viseli majd, bár nem ez lesz a következő a listámon, ha időm engedi, mindenképpen elolvasom majd.

forrás: kangaroo-k-i-d

Maxim Könyvkiadó | 2012 | 349 oldal | Glow