Michelle Hodkin: The ​Unbecoming of Mara Dyer – Mara Dyer eszmélése (Mara Dyer 1.)

Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet. Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem. Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

Mara Dyer, a középiskolás lány baleset áldozata lesz, egy kórházban tér magához, ahol megtudta, hogy barátaival együtt egy rég elhagyatott elmegyógyintézet összeomlott romjai alatt találtak rájuk - mindössze ő maradt életben. Viszont senki nem tudja, miért mentek oda, mit csináltak aznap éjjel. Mara összetörik, de igyekszik továbblépni, új életet kezdeni egy másik városban, másik iskolában, amihez a családjától minden támogatást megkap.
Viszont különös dolgok történnek: a valóság megbomlani látszik, a halott barátai fel-felbukkannak egy-egy szemvillanás erejéig. Vajon tényleg nincs rendben valami, vagy csak Mara kezdi végképp elveszíteni az eszét?

Mats Strandberg, Sara B. Elfgren: A kör (Engelsfors-trilógia 1.)

A másik blogomon olvasható a Mats Strandberg, Sara B. Elfgren: A kör (Engelsfors-trilógia 1.) c. könyvről írt beszámolóm.

Böszörményi Gyula: Rémálom-könyvek 1.: 9… 8… 7…

A másik blogomon olvasható a Böszörményi Gyula: Rémálom-könyvek 1.: 9… 8… 7… c. könyvről írt beszámolóm.

Abbi Glines: Existence / A végzetem

az eredeti változat

"Mi történik, ha az ember nyomában van a Halál?
Persze, hogy beleszeret.
Pagan Moore nem csapja be a Halált, hanem beleszeret.
A tizenhét éves Pagan egész életében szellemeket látott. Tudja, hogy azok az idegenek, a falon át közlekednek, mások számára láthatatlanok. Ezért úgy éli a mindennapjait, hogy nem vesz tudomást a bolyongó lelkekről. Ha nem adja a tudtukra, hogy látja őket, akkor eltűnnek. Ez csak addig működik, míg ki nem száll az autójából a tanév első napján, és meg nem pillant egy hihetetlenül szexis fickót a piknikes asztalnál álldogálni, aki őt bámulja szórakozott vigyorral az arcán. Az egyetlen probléma csupán az, hogy tudja: a srác halott. Nemcsak, hogy nem akar eltűnni, amikor úgy tesz, mintha nem látná, de olyan dolgot csinál, amit a többiek sohasem. Megszólítja. Pagant teljesen elbűvöli a szellem. Amit még nem tud, hogy elérkezett az idő, hogy meghaljon, és az az átkozottul helyes szellem, akibe beleszeretett, az nem csupán egy szellem. Ő a Halál és készül megszegni a törvényt miatta."


A történet ismerete nélkül vágtam bele a könyv olvasásába, gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, maga a cím fogott meg - Existence, avagy létezés, valamilyen drámai, tanulságos, némileg szenvedős-gyötrődős sztorira számítottam, minden előítélet nélkül vágtam bele, bár utólag (tekintve a molyos értékeléseket) szinte biztos, hogy nem kezdtem volna bele.

A bejegyzés spoilereket tartalmaz, ha még nem olvastad, de tervezed, gondold meg, hogy továbbgörgetsz-e :)

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek – Az angyal

 A mágia veszélyes
– de a szerelem még veszélyesebb!

Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól.
Ahogy egyre mélyebben merül el a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.

Elég nagy hírverés volt annak idején ekörül a könyv körül, nem is foglalkoztam vele igazán, kezd kikopni az érdeklődési körömből a fantasy, és valamiért az volt a benyomásom, hogy ez erősen fantasy, holott azért ez nem teljesen igaz, valóban előfordulnak elemei, de van benne éppen annyi más is, amitől teljesen élvezhető és komplex kis történetté válik.

Metamorfózis 1: Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés Növendékei

forrás: GoodReads

 Újra kellett olvasnom, mert olyan régen volt már, hogy először a kezeim közé került, és tudtam, hogy más lesz, mert én is változtam, na meg az újraolvasás során mindig előbukkannak olyan elemek, amik első alkalommal elkerülték a figyelmemet. És mekkora meglepetést okozott!

Az a helyzet, hogy egy héttel ezelőttig azt mondtam, ez a kedvenc könyveim egyike, de az olvasása alatt sokszor inkább iszony, feszélyező, kellemetlen érzés lett rajtam úrrá, szóval csupa olyan, amit első hallásra nehezen lehet összeegyeztetni egy "kedvenc könyv" címkével ellátott kötettől. Aztán persze ahogy haladt a történet, amint egyre kilátástalanabbá és ijesztőbbé vált minden, egyre inkább megutáltam. De a felénél valahogy a főszereplővel együtt átfordultam, úrrá lettem az egészen. Na jó, nem ígérem, hogy spoiler nélkül fogok tudni írni erről, egyszerűen ez egy olyan könyv, amit nem lehet elmagyarázni, mert elmagyarázni annyit tesz, mint leegyszerűsíteni.

Cyn Balog: Fairy Tale – Tündérszerelem

Eddig tündéres YA-téren csak Aprilynne Pike (miért van ilyen szép neve a hölgynek annak ellenére, hogy milyen borzalmasan ír?!) Szárnyak című szörnyűségét sikerült összeszednem, amit bevallottan nem is bírtam végigolvasni - egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ilyen regénnyel találkoztam, szóval ez nagy szó! - tehát ez a második, amit ilyen témában olvastam.

Valamiért meg voltam győződve róla, hogy ez a Cyn Balog igazából egy Balogh Cintia, csak angolosan, mert úgy komolyabbnak tűnik és többen megveszik majd, viszont a fordítási hibákból sajnos lerítt, hogy nem, talán valami pedig dobott volna rajta.

Komoly története nincs a könyvnek, inkább olyan kis humoros-romantikus-szórakoztató(-szívszorító/dráma?) jellegű, viszont sajnos számomra a főszereplő - annak ellenére, hogy azért néhol együtt lehetett vele érezni - nem lett szimpatikus, sőt,  igazából inkább ellenszenvessé vált az önzősége és lenéző viselkedése miatt. Persze nem kell minden főhősnőnek kedvesnek meg aranyosnak lennie, de akkor... miért is drukkoljon neki az olvasó? 

"Morgan Sparks és Cam Browne szerelme az égben köttetett. Születésüktől fogva a legjobb barátok, mindent elmondanak egymásnak, és ó, igen – teljesen odavannak egymásért. De egy héttel közös tizenhatodik születésnapi banzájuk előtt minden megváltozik. Cam esetlen unokatestvére, Pip beköltözik, és Cam távolságtartóvá válik. Morgan le van sújtva, mikor úgy tűnik, valaha tökéletes barátja eltávolodik tőle. Mikor Morgan válaszokat követel, döbbenten fedezi fel a távolság okát. Nem egy másik lányról van szó – egy másik világról. Pip azt állítja, hogy Cam egy tündér. Nem, komolyan. Egy tündér. És most a népe azt akarja, hogy Cam visszatérjen a világukba és elfoglalja az őt megillető helyet, mint Tündérország Királya. Morgan eltökéli, hogy maga mellett tartja Camet és azt tervezi, hogy átejti a tündéreket. De ahogy Cam változik, egyszer s mindenkorra el kell döntenie, hogy tényleg ő-e a végzete, és hogy „tökéletes” szerelmük kiállja-e a bizonytalan jövő próbáját."

Kim Harrington: Clarity - tisztánlátó (Clarity 1.)

"Ne hunyd be a szemed! Kivéve akkor, ha a sötét valóságot már nem tudod elviselni.

Clarity „Clare” Fern tisztán lát dolgokat. Olyanokat, amelyek mások előtt rejtve maradnak. Látja a lopott csókokat, a rég eltemetett titkokat. Elég megérintenie egy tárgyat, és víziók törnek rá. Veleszületett képessége adomány. De átok is egyben.

Amikor egy fiatal lány gyilkosság áldozata lesz, felbukkan Clare volt fiúja, hogy segítségét kérje az ügy felderítésében – noha Clare még mindig haragszik a hűtlen fickóra. Aztán Clare szintén természetfeletti képességekkel rendelkező bátyja a gyilkosság fő gyanúsítottja lesz, és a lány többé már nem maradhat ki az ügyből. Gabriellel, az új rendőrfelügyelő vonzó fiával társulva, Clare bemerészkedik a rettegés, a megtorlás és az érzékiség mélységeibe, hogy a gyilkos nyomára bukkanjanak. De vajon kivételes képessége nem hagyja-e cserben pont akkor, mikor a legnagyobb szüksége lenne rá?"

Nagyon-nagyon-nagyon rég nem voltam könyvtárban megint, ráfanyalodtam az e-könyveimre és nem sokat jártam a városba, esélyem sem volt benézni (na meg ugye a költözés-mizéria még mindig aktuális, amint megtaláljuk a megfelelő járgányt, már itt sem vagyunk :D) és ezért valahogy kiesett, most már jó másfél-két hónapja. Aztán a postáról jövet ellenállhatatlan kényszert éreztem, mintha valami fura gravitációja lenne vagy mifene, komolyan, össze is válogattam gyorsan néhány érdekesnek ígérkező darabot (habár a Lovecraft-kötetből már korábban szemezgettem, illetve a Poe történetei közül is már túl vagyok jónéhányon, de gondoltam, legalább ha a másik kettő gyér lesz, legalább van miben bíznom), persze a Kedves forgatta a szemét, hogy még több mindent kell cipelnie, de végül csak hazaérkeztünk vele.

Tudjátok, kifejezetten vadászok a YA könyvekre, kár, hogy nincs külön egy gondola kiállítva nekik, mert a gyerekrészlegre ritkán járok fel, a sci-fi/fantasy és a krimi polcokat pedig néha unom újra és újra átnézni, főleg ha kevés az időm, és nem is igazán tudom, mit akarok (hiszen akkor csak bepötyögném a katalógusba és szevasz), szóval frusztráló kicsit.

Nagyon megörültem ennek a könyvnek, mindig izgalommal tölt el, ha ilyen viszonylag friss megjelenésű könyv kerül a kezembe, amiről esetleg már olvastam is, de legalább a borítójával találkoztam (mint a Cinder is, amit még olvasok, esélyes, hogy találkoztok még majd vele itt a blogon).

Szeretem a természetfeletti képességgel bíró karaktereket felvonultató történeteket, szóval a Tisztánlátó alcím után automatice landolt a Kedves kezében, el sem olvastam a fülszöveget, tehát azt sem tudtam, hogy akkor mire számítsak - középkori vagy modern történetről lesz szó? Vajon komolyabb, vagy romantikus lesz? Mozgalmas vagy afféle pszichológiai?

Nem sok derült ki a fülszövegből, gondoltam nyomozós, jól van, hát akkor lássunk neki.

Lauren Oliver: Delírium (Delírium-trilógia 1.)

"– Meg kell értened. Én boldog akarok lenni. (...) Én csak normális akarok lenni, mint mindenki más.
– Honnan tudod, hogy attól leszel boldog, ha olyanná válsz, mint mindenki más?"

Egy időben  úgy tűnt, mindenki erről a könyvről beszél, aztán valahogy elillant a dolog, jöttek újabb és újabb sikerkönyvek, nagy dobások, disztópia disztópia hátán a YA-szférában... aztán amint elkezdtem a könyvtárban dolgozni, gyorsan írtam egy kis listát azokról a könyvekről, amiket első körben el szerettem volna olvasni, egy jó nagy adagnyit össze is gyűjtöttem, és valamiképp ez is közéjük került, pedig nem volt annyira extra-várólistás (a sikerkönyvektől félek picit, na).

Miért is vannak oda annyian?

„Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

Disztópiák esetén nem számít ritkának (sőt, manapság inkább már gyakorinak számít, ha nem elcsépeltnek) a valamiféle érzelem-korlátozás, viszont ez csak egyetlen szempont, megfelelően operálva lenyűgöző hatást lehet vele elérni - főleg a YA-olvasóközönség részére, amikor az ember sokszor még ilyen  disztópikus megszorítások nélkül is korlátozva érzi magát.

Viszont ehhez több dolognak is közre kell játszania: a társadalom és a világ felépítésének, az okoknak, a karaktereknek nagyon a helyén kell lenniük, hiszen egy kis disszonancia is hiteltelenné tudja tenni a cselekményt, ott pedig borul az egész.

A Moly számlálója szerint két nap híjján két hónap telt el a könyv elolvasásának kezdete és befejezése között, és nem azért, mert lassan olvasnék vagy ennyire nem lett volna időm, mindössze elolvastam belőle vagy kétszáz oldalt, és egyszerűen... olyan semmilyen volt. Technikailag nem rossz, ügyesek voltak a fejezetek elején található (vallásos) idézetek a "betegséggel" kapcsolatban, de valahogy nem tudtam együtt érezni a  főszereplőnkkel, hiába tizenhét éves elvileg, , a gondolkodásmódja olyan kis egyszerű, naiv, talán kissé bárgyú, hogy jóval fiatalabbnak ment volna el, és lényegében semmi érdekes nem történt, ami miatt nehezen ment az olvasása, egy időre félre is tettem.

Viszont nem bántam meg, hogy újra visszatértem rá (sajnáltam volna félbehagyni, ha már egyszer kikölcsönöztem, nem gyakran esik meg ilyesmi), de sajnos ugyancsak vontatott és lassú oldalak következtek - egészen az utolsó kb. száz oldalig, amíg beindul az egész! És ezen voltam kissé meglepve, hogy ha tényleg képes az írónő úgy felcsigázni, hogy az ember visszafojtott lélegzettel drukkol, akkor ezt a híg, lagymatag dolgot az elejére miért...?

A karakterfejlődés nagyon szépen van ábrázolva, amíg Lena, a főhősünk az elején kis gyáva, bamba, naiv leányzóként indult, az alatt a három hónap alatt nagyon nagy változáson megy keresztül - csak éppen sokszor úgy érzem, mindez (a családi hátterét leszámítva) valahogy olyan véletlenül történik, bár hogy az elején bátortalan, a döntések, amiket hoz, igazán nem is az övé, inkább sodródik, véletlenszerűen választ. Természetesen ez idővel erősödik, tehát a kezdeti ingatagság egy kis jóindulattal betudható a társadalom nevelésének, mert a többi korabeli tegyük fel, még ennyi megingásra sem lenne képes - kicsit olyan indokgyártásnak tűnhet ez a részemről, de jobban átgondolva, szerintem megállja a helyét.

A szerelmi szál kissé fura volt - remélem, senkinek nem mondok újat azzal, hogy lesz szerelmi szál -, ugyanis nem éreztem előtte a felvezetést, egyszer csak volt és kész, a srác részéről majdnemhogy olyan rátukmálós volt helyenként, és ez már-már unszimpátiát váltott ki belőlem, de mindig előjön a gondolat, hogy oké, rendben, a "mi világunkban" ez így működik jobb esetben, de egy ilyen társadalomban, ami megtiltja és üldözi a szeretetet, szerelmet, vajon hogyan alakulnának ki a párkapcsolatok?
Viszont maga a szerelem-leírása, érzékeltetése a végefelé nagyon jó és hihető, ez extra pont, mert sok YA sajnos nem tudja ezt hozni.

Végül visszatekintve azt mondom, az első hosszú "uncsi" felvezetés lehet Lena szemléletváltásának, személyiségváltozásának is az oka, hiszen ahogy egyre többet tud meg saját magáról, a világáról, úgy veszik el úgymond az ártatlan naivitása, az a könnyed monoton unalom, ami eleinte jellemzi, hiszen az ő szemein keresztül látjuk az egész történetet.

A mellékszereplők jók voltak, éppen annyira unszimpatikusak vagy kedvelhetőek, amennyire lenniük kellett, bár egy kicsivel több Hanát el tudtam volna viselni.

Scott Westerfeld: Túlvilágok

Úgy került ez a könyv a váró-, és kívánságlistámra, hogy lényegében fogalmam sem volt, hogy miről szól (ugyanígy a Peeps és Midnighters sorozat tagjai is, no meg anno a Leviatán-trilógia első részét is megvettem és szegény azóta is csak porodosik, történelmi jellegű volta miatt mindig találtam valami érdekesebbet...), szóval csak lekaptam a polcról a könyvtárban, és rohantam is vele.

Aztán végül nem bírtam ki, elolvastam a  fülszöveget (szeretek fülszöveg nélkül belekezdeni, izgalmasabb, a már korábban említett borzasztó spoilerek miatt). Nem mondhatnám, hogy nem volt bennem egy kis bizalmatlanság (a terrorizmus, mint olyan nem a kedvenc témaköröm, de gyanítottam, hogy ez csak egy indok, nem fogja lényegében áthatni az egészet, pontosabban nem ezen lesz a hangsúly), illetve volt egy olyan sejtésem, hogy a két történet majd valahol összeér, a szereplők majd találkoznak - az író és a teremtménye úgymond.

"Darcy Patel a főiskolát és minden egyebet félretett, hogy ifjúsági regénye, a Túlvilágok megjelenhessen. Amikor lefoglalt lakás és barátok nélkül New Yorkba érkezik, még nem tudja, helyesen döntött-e, de aztán magával ragadja a tapasztalt és újonc írók társasága, akik a szárnyaik alá veszik.
A váltakozó fejezetekben pedig Darcy regényét olvashatjuk, egy izgalmas thrillert Lizzie-ről, aki a túlvilágra menekül egy terroristatámadás elől. Ahogy Lizzie a mi világunk és a holtaké között sodródik, számos megoldatlan és ijesztő történettel szembesül, amelyeket valakinek el kell simítania. Amikor azonban egy új fenyegetés üti fel fejét a túlvilágon, Lizzie rádöbben, hogy talán különleges képességei sem lesznek elegendőek, hogy megvédje a szeretteit."

Nem lett igazam, a két szál kapcsolata mindvégig egymás mellett, párhuzamosan haladt, a vége felé azért is volt szép, mert ahogy Darcy, az ifjú írónőnk magánélete hol pozitívabb, hol negatívabb volt, úgy változott a regénye eseményvonala, főhősnő Lizzie sorsa is, ami adott neki egy klassz összecsengést. 

Érdekes kérdéseket vet fel az "írói" oldala, magával a történetmeséléssel, akár a dolgok teremtésével, létrehozásával vagy éppen megszüntetéssel, törléssel kapcsolatban, amelyeken eddig valahogy nem töprengtem (illetve a Gyacsenko-házaspár-féle Arszen és a játék hatalma után kifejezetten rossz érzésem volt az ezer éve magára hagyott virtuális kiskutyákra összes félbehagyott játékra gondolva, legyen az egy vesztes csata a Master of Orion-ban, vagy elveszített vár utáni kedveszegettség miatt otthagyott Heroes WOG parti... - persze ez más, de valahol mégiscsak összefügg, nem?)
Izgalmas volt végigkövetni a szeletkét, hogy hogyan működnek a turnék, milyen bennfentes YA-írói dolgok történnek (feltételezem, ezek azért többnyire valósághűek lehetnek), de van egy olyan gyanúm, hogy akit ez a része nem érdekel a szakmának, az veszettül fog unatkozni - legalábbis azokon a részeken.

A történet-történet (történetception? a gugli egy találatot dobott a kifejezésre, ráadásul a kishúgom is azt az álláspontot képviseli, hogy amit kitaláltunk, az már létezik valamilyen módon, szóval na) eleinte izgalmasabban halad, mint a másik szál, de főleg középtájt, a végén már Darcy sorsa is igencsak érdekessé vált, igen kegyetlenek voltak a váltások :)

forrás: inspiredbybooks1

Ami - nem mondom, hogy nem tetszett, mert többnyire volt rá magyarázat - kevésbé volt testhezálló, hogy lány által írt lányról szóló YA létére Westerfeld nem tudta hozni azt az érzést, hogy ezt valóban egy tizennyolc éves csajszi írta, voltak olyan hiányok benne, amitől kifejezetten érezhető, hogy itt ez férfikéz munkája, gondolok itt a leírásokra (pl. én éreztem kényelmetlenül magam, de egész sokáig nehezen tudtam követni, hogy egyáltalán ki milyen nemű, olyan kevés leírást kaptunk a karakterekről, és nem csak a belső történetben, amit úgymond Darcy hibájának könyvelhetünk el, hanem az írónő-féle cselekményszálnál is ugyanez a helyzet. Ez némileg csökkentett az élvezeti értékén, de nem végletesen, szerencsére. 

Védelmére lehetne hozni a dilemmát, ami meg is jelenik, hogy mi a fontosabb, a történet, a karakterek, stb., és csodáltosan láttatja is, hogy gyakorlatilag papírmasé figurákkal is lehet bazi izgalmas cselekményt kreálni, ha ügyes az ember... viszont ha jól emlékszem, pont ezeknek a részleteknek a hiánya ugyanúgy érezhető volt a Csúfok-trilógiában is, (lassan ideje újraolvasni, persze csak ha leapadt a könyvtári szekció itthon, idén még vagy kilenc szakkönyvet kellene befejezni...)

Nem tudom, tervez-e Westerfeld folytatást hozzá, mert bár megállná így is a helyét, megkívánná a következő részt - Jamie is megérdemelne egy kicsivel több szerepet, ha már egyszer mindig pont akkor volt kéznél, amikor a szükség úgy kívánta.

Borító szempontból a magyar kicsit "összecsúszott"szerintem, furán mutat, hogy a fej-sziluettek ennyire egybetolódnak, de maga a szürkeség, a könnycsepp rendben van (csak én látom úgy, mintha inkább a srác rendelkezne európai jellegű vonásokkal, míg a lány indiai formákkal? fura, hiszen pont fordítva kellene, hogy legyen...) 

Mindenesetre a lenti, jobb oldali ami a történethez leginkább passzol, de a legszebb számomra kétségkívül a bal.

forrás: scottwesterfeld.com

Ciceró | 2015 | 540 oldal

Amy Kathleen Ryan - Ragyogás (Ragyogás 1.)

Be kell, hogy valljam, anno a borítója volt, ami miatt kinéztem magamnak ezt a könyvet (ejha, közel kettő éve írtam róla először!), meg az Alexandrában is meg-megpillantottam, de látatlanban (ez esetben olvasatlanban) nem veszek, van egy olyan szokásom, hogy ha nem biztos, hogy jó lesz, nem költök rá (magyarán ha nem kedvenc szerző vagy gyűjtött sorozat része, akkor előbb könyvtár, aztán a tanakodás, hogy megéri-e).

Őszintén szólva többnyire igyekszek nem beleolvasni mások értékeléseibe, sőt ha tehetem, a fülszövegeket is kerülöm, mert sokszor veszettül sopileresek (nem egyszer vettem észre, hogy a háromszáz oldalas könyv közel első harmadát ellövik), viszont itt meglepően ügyesen sikerült eltalálni - annak ellenére, hogy romantikusabbnak tűnik tőle, mint amilyen valójában, illetve néhány olyan dolgot nem említenek meg hála az égnek, ami később jelentős szerepet játszik, és meglepőnek találtam, mert nem számítottam rá.

"Mit éreznél, ha egy olyan űrhajón születtél volna, ahol csak a szüleid és az idősebbek ismerik a Földet? Te sosem láttad, csak az általuk mesélt történetek alapján ismered, és minden vágyad, hogy megérkezzetek az új otthonotokba, arra a bolygóra, amelyet benépesíthettek.
A történet középpontjában Waverly áll, akinek az élete váratlan fordulatot vesz. A barátja, Kieran éppen megkéri a kezét, amikor a szövetséges hajójuk váratlanul megtámadja őket és elrabolja az összes nőt az űrhajóról, ahol eluralkodik a káosz. A szerelmeseket elszakítják egymástól az események, s mindkettejüknek helyt kell állnia az új és szokatlan helyzetben.
Ahhoz, hogy visszataláljanak egymáshoz és szeretteiket is megmentsék, sokat kell küzdeniük. Hamarosan arra is ráébrednek, hogy az ellenségek nem mindig kívülről érkeznek."

(Készült hozzá trailer is, a magyar feliratos verzióját ide kattintva találjátok - nem árul el túl sokat...)

Ami kifejezetten elrontotta számomra - mert amúgy izgalmas kis olvasmány volt -, az csupa technikai részlet, biztos vagyok benne, hogy a célközönség nem csupa mérnökből meg kutatóból áll, viszont vannak számomra annyira logikátlan megoldások, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy ezt miért, de ha valami kis odavetett indok felbukkant volna magyarázat gyanánt, azt mondom, jó legyen, de így minden nélkül nem tűnt életszerűnek. Alapvetően a régebbi "klasszikus" science fictionökön nőttem fel, és azokhoz képest nem volt megfelelően alátámasztva technikailag a dolog (oké, tudom, hogy a legtöbben nem arra voltak kíváncsiak, hogy milyen berendezés hogyan, meg ilyenek), de az egyik ami nekem nagyon furxcsa volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy egy űhrjaó belsejében játszódik a történet, az első pár oldalon valahogy nem is éreztem volna. Traktorokról van szó, meg termőföldről meg valami arató-ünnepségről.
Nem akarok én beszűkült látókörűnek tűnni, de él bennem egy olyan kép, hogy ha hosszú távra tervezek és azt szeretném, hogy az űrhajó jó sokáig kibírja, minél kevesebb súllyal ugye, akkor termőföldet mint olyat, vagy nem viszek aktívan az utastérbe (esetleg kis porciókban a laborokba, vagy vízmentesítve külön leválasztható egységekbe, ha már valami miatt muszáj), de semmi esetre sem úgy, hogy szaladgálnak rajta meg ilyenek, ilyen időkben ez iszonyat pazarlás lenne!), nem is beszélve a kávéautomatákról és olyan "modern" dolgokról, ami a Földön abszolút hétköznapinak számít, de az űrben szerintem luxus (kakaó, vajas popcorn), tehát a történet harmadáig, a "konfliktusig" kb. azt éreztem, hogy nem is a végtelen világűrben hasítunk, és nem azért, mert az űrben születet gyerekek szemén keresztül látjuk a világot.

(itt spoiler kezdődik)

Közben meg valahogy nem lehet tudni, hányan is vannak azon a bizonyos hajón - kb. ötven lányt elvisznek ugyebár, talán annyi fiú marad, és a szüleik (száz ember? kétszáz? több? mennyi ember kell vajon egy akkora robosztus monstrumhoz, ahol még gyümölcsös meg szántóföld is vígan elvan traktorostul?) - a felnőttek  többnyire meghalnak a lövöldözésben vagy a sugárszennyezettség miatt. Mekkora az űrhajó? Meg úgy egyáltalán? Egy-egy mondattal bővel fel lehetett volna vázolni, és sokkal teljesebbé tette volna a képet. Vagy én voltam figyelmetlen?

A másik ilyen a felnőttek sugárfertőzöttsége volt - most komolyan, attól, hogy kikerülnek ezejk a jóemberek az űrbe, el fog tűnni róluk a sugárzás, miután napokat töltöttek egy szivárgó reaktor mellett? Amikor a részecskék ott ülnek a bőrükön, belekerültek a belső szerveikbe, stb., és utána a "mentőakció" után (ami szintén megérne egy misét...) az amúgy egészséges gyerekek csak úgy ölelgetik őket? Semmi elkülönítés vagy bármi? Meg ez a "nyissátok az ajtót majd én elkapkodom az embereket" dolog tulajdonképpen egyáltalán nem hősies vagy vagány, inkább olyan... életszerűtlennek hat, már-már nevetséges. (Nyilván én is mindent megtennék a szüleimért, nem arról van szó, csak ez a megoldás... egyszerűen olyan bugyuta, nem tudom elképzelni, hogy a valóságban ez így működne, márpedig a sci-fi témában igenis ott van a tudományos is, ragaszkodok hozzá - nyilván tovább van gondolva, de azért így... na mindegy.)

Kifejezetten érdekesnek találtam, ahogy a vallásos-vallás nélküli témát kezelték, hogy mi számít jónak, mi rossznak, a szemszögek, hogy milyen indíttatások hová vezetnek (feltételezem, ha a vallásos brancs lett volna pozitívként feltüntetve, nem ütött volna akkorát), a nézőpontok, a motivációk jól el lettek találva, a főszereplő csajszi is igazán szimpatikussá vált végül (bár sajnos rajta kívül nem sikerült mást megkedvelnem, talán a barátnőjét - az a levelezős dolog frankó volt, igazán!), csak azt sajnáltam, hogy hirtelen mennyi ember volt képes pálfordulást végrehajtani mindkét hajón. Magyarázható lenne persze a hatalmas sokkal, a váratlan helyzettel, hiszen akkor szinte kiszámíthatatlan, hogyan reagál az ember - összetörik, megváltozik vagy felnő a feladathoz - míg Waverlyvel ez utóbbi történt, szerelmével az előbbi kettő, a vallásos hajót nem támasztja alá: ha annyian bíznak valakiben, szinte istenként tisztelik, egyvalaki szavára máris lázadni kezdenek? értem, hogy nem volt mindenki oda a vezetőjükért, de ez borzasztó kidolgozatlannak hatott.

(itt a spoiler vége)

Mindezek ellenére úgy gondolom, egyáltalán nem egy rossz könyv ez, kifejezetten izgalmas, néhol riasztó, már-már sokkoló, olyan témákat feszeget, amelyek a tinédzserkorban levő lányokat különösen mélyen érinthetnek, és szerintem ügyesen csinálta az írónő - szinte a torkomban dobogott a szívem időnként a nyugtalanságtól, tehetetlen dühöt éreztem, és ha egy könyv képes szimpátiát kicsalni az olvasóból, az már valami.

Waverly karaktere különösen tetszett, hogy a nehezebb időkben sem zuhan meg, él benne a küzdeni akarás, és nem csak egy "kiegészítője" a szerelmének, vagy egy bábu, aki oda-vissza nyáladzik két pasi között egy szerelmi háromszögben majd azt várja hogy megmentsék, hanem aktív, cselekvő hősnő.

Érdekesek továbbá a személyiségek  - bár fentebb említettem, hogy néhol túlságosan is gyorsan változnak meg bizonyos dolgok - vagy csak az idő van furcsán érzékeltetve? - sokszínűek voltak, életszerűek, talán egy-két kivétellel nem csúszott bele bármiféle klisébe - bár van "rosszfiúnk" meg "jófiúnk, "bömbölő kisgyerek", "elvadult/elvakult vallási vezető", stb, mégis egy-egy kis plusz információval, vonással, utalással sikerül olyan összképet festeni, ami hihető. És ez nagyon fontos.

Trilógia első része ez, a következő Szikra néven jelent meg, a harmadik a Flame (Láng?) nevet viseli majd, bár nem ez lesz a következő a listámon, ha időm engedi, mindenképpen elolvasom majd.

forrás: kangaroo-k-i-d

Maxim Könyvkiadó | 2012 | 349 oldal | Glow