Abbi Glines: Existence / A végzetem

az eredeti változat

"Mi történik, ha az ember nyomában van a Halál?
Persze, hogy beleszeret.
Pagan Moore nem csapja be a Halált, hanem beleszeret.
A tizenhét éves Pagan egész életében szellemeket látott. Tudja, hogy azok az idegenek, a falon át közlekednek, mások számára láthatatlanok. Ezért úgy éli a mindennapjait, hogy nem vesz tudomást a bolyongó lelkekről. Ha nem adja a tudtukra, hogy látja őket, akkor eltűnnek. Ez csak addig működik, míg ki nem száll az autójából a tanév első napján, és meg nem pillant egy hihetetlenül szexis fickót a piknikes asztalnál álldogálni, aki őt bámulja szórakozott vigyorral az arcán. Az egyetlen probléma csupán az, hogy tudja: a srác halott. Nemcsak, hogy nem akar eltűnni, amikor úgy tesz, mintha nem látná, de olyan dolgot csinál, amit a többiek sohasem. Megszólítja. Pagant teljesen elbűvöli a szellem. Amit még nem tud, hogy elérkezett az idő, hogy meghaljon, és az az átkozottul helyes szellem, akibe beleszeretett, az nem csupán egy szellem. Ő a Halál és készül megszegni a törvényt miatta."


A történet ismerete nélkül vágtam bele a könyv olvasásába, gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, maga a cím fogott meg - Existence, avagy létezés, valamilyen drámai, tanulságos, némileg szenvedős-gyötrődős sztorira számítottam, minden előítélet nélkül vágtam bele, bár utólag (tekintve a molyos értékeléseket) szinte biztos, hogy nem kezdtem volna bele.

A bejegyzés spoilereket tartalmaz, ha még nem olvastad, de tervezed, gondold meg, hogy továbbgörgetsz-e :)

*

Kezdjük talán azzal, ami tetszett: a gondolat - a szellem-látósdi, a Halál mint megfogható figura, a lélekvándorlás gondolata… és talán ennyi is, viszont az a gond, hogy megfelelő megvalósítás hiánya mellett csupán egy jó alapötlet nem fogja megvenni az olvasót (sőt, ha jobban belegondolunk, igazán nem túl eredeti ez sem, már ellőtték páran, sőt sokkal jobban, gondolok itt pl. a Scott Westerfeld-féle Túlvilágok/Afterworlds-re).

Ami talán szerencséje volt, hogy mire azt mondtam volna, hogy jól van, ebből elég (nem szívesen hagyok félbe könyvet), kicsit felgyorsult a történet, addigra meg már kellőképpen felbosszantott, hogy kíváncsi legyek, mit sikerül ebből kihozni.

Akkor jöjjön ami kevésbé vidám - bár lehet pont mégis, én nagyon szeretem mások “nem tetszik” bejegyzéseit, bekezdéseit olvasgatni, olyan hibákat és ellentmondásokat sorolnak fel sokszor, amire én nem feltétlenül figyelnék fel. Kicsit úgy érzem, szegény blogom csupa ilyennel telítődik lassan, valahogy sikerül mostanában kiszúrnom az olyan fiataloknak szóló könyveket, amelyek akkor sem fogtak volna meg, ha korosztály szerint célközönség lennék. No mindegy, nem adom fel, éljen a randomitás :)

A történetvezetésről...

Már az elején kiderül, hogy Pagan, főhősnőnk látja az elhunytak kóborló lelkeit, aztán a könyv vagy jó egyharmadán-felén keresztül nem is történik semmi extra - a csajszi iskolába megy, otthon van, lóg a haverjaival, de valahogy mindezt olyan langyos libazsír stílusban, hogy utólag csodálom, hogy volt kitartásom átrágni magam rajta, egyszóval iszonyat nehezen és unalmasan indult. A felénél azért fellendül kicsit a dolog.

Sokmindenre kíváncsi lettem volna, ami viszont kimaradt: például hogy mi lett Pagan apjával, vagy úgy egyáltalán egy kicsit bővebb háttérsztorira, ahelyett, hogy hányszor mennek enni (kb. mintha folyamatosan éppen enni mennének, és annyiszor olvastam, hogy majd’ éhen hal valaki, hogy a hideg kiráz a szófordulattól).

Az, hogy a fülszöveg egyből lelövi, ki (mi) Dank, nem lenne probléma, de olyan iszonyat nehézkesen derül ki a könyben, olyan sokára és olyan ciki módon, hogy a fejemet fogtam. Nem lenne baj, hogy tudjuk, mi a szitu, ha sikerül olyan ügyesen és izgalmasan megírni, hogy kíváncsian várjuk, hogy vajon az adott karakter hogyan reagál, de hát… itt nem feltétlenül ez volt a helyzet.

Helyszínleírások szinte egyáltalán nincsenek. Nem vágyok én ilyen Fekete István-féle tájleírásokra, de azért néhány támpontnak igazán örültem volna.

a magyar verzió

Olyan fura volt az az egész pszichiátriai intézetes dolog is, se egy elbeszélgetés/állapotfelmérés (vagy volt csak nekünk felejtett el írni róla az írónő?), csak hopsz, felvették az adatait és már mehet is a szobájába a delikvens. Csak nekem gyanús, hogy nem egészen így működik az egészségügy? Pedig már tök örültem, hogy jé, valami izgalmas fog történni, erre azon kívül a kettő darab karakteren kívül akivel érintkezik, semmiről nem kapunk infót, még csak egy gyors bemutató szintjén sem (és nem, az nem elég, hogy mekkora kertje van az intézetnek meg hogy milyen színű a szoba fala). Pont emiatt az idő sem úgy telik ahogy kellene, két hetet tölt bent a csaj, közben mintha összesen három nap lenne, szó nem esik a kezelésekről/konzultációkról, csak úgy hipp-hopp látványosan jobban lesz, és mivel kedves és szimpátiát mutat a többi beteg iránt (azaz beszélget kettő darab ápolttal), egészségesnek nyilvánítják és hazaengedik. Nem vagyok szakértője az ilyesminek, de azért annyi tudással én is rendelkezek, hogy tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan mentális betegségek, amik nem feltétlenül tűnnek fel első ránézésre, vagy akár időről időre törnek csak a felszínre, akár hetekig szunnyadnak, és ettől olyan… hiteltelen az egész.

Amikor megemlítődött, hogy valaki öngyilkossági kísérlet miatt került be, kicsit reménykedtem, hogy talán - ha már létezés a címe - kapunk némi kis filozofálgatást arról, hogy milyen fontos az élet bármi is történik, milyen nehéz dolgokat képes végigcsinálni az ember és a többi, de nem, ott marad kiaknázatlan lehetőségként, pedig abszolút illett volna a sztoriba.

A vége számomra túl rózsaszín, az a tipikus “egy csettintésre minden megoldódik”, az áldozat, amit Pagan hoz, nos… nem érezni a súlyát, pont a szereplők kapcsolatának mélysége miatt, így nem hozza azt a katarzist, amit kellene. Olyan, mintha az írónő nem merte volna egyik karakterét sem megölni, pedig nem csak ez a lehetőség lett volna, ha már függővég, egyikőjük (főleg Dank) elveszhetett volna, hogy a következő részben Pagan megmentse - de hát ahhoz ugye nagyságrendekkel tökösebb csajszira lett volna szükség, így maradt a langyos libazsír happy end, bónusz szájbarágással.

A karakterekről

Az öt főbb karakteren kívül (Pagan, Leif, Miranda, Dank, a vége felé Gee - esetleg Pagan édesanyja) mindenki díszlet, sőt, sajnos az ímént felsoroltak sem túl mélyek és sokszínűek, inkább laposak, kidolgozatlanok, egy-két jelzővel tökéletesen leírhatóak, a motivációik indokolatlanok és sablonszerűen sterilek. Ami fura volt (de sajnos korántsem egyedi eset), hogy leginkább a hajszínük alapján sikerült utalni a karakterekre, pl. a magasságukat, alkatukat, egyéb külső jellemzőiket szinte egyáltalán nem tudtuk meg (oké, a belső tulajdonságaikra némileg lehetett következtetni, de sokszor bár ne lehetett volna…)

Mivel Pagan szemszögéből látjuk a dolgokat, jó lett volna, ha némileg kedvelhetőbbre sikerül, szegényke elég butácska és meggondolatlan, borzasztóan önző (ezt lent kifejtem). Nehéz volt így drukkolni neki. Végig olyan, mintha fel sem fogná, mi folyik körülötte, most komolyan, a fülszövegben a második sor, hogy jé, a Halállal fog szerelembe esni, neki meg az utolsó negyven oldalon tűnik fel? Pedig éppenhogy csak nagy neonfeliratok nem lebegnek fölötte, hogy hé, ő itt a Halál, annyiszor kapott rá utalást. (Meg tényleg, amikor az autóbalesetes halottak lelkét Dank kíséri el, tényleg az az első gondolata, hogy biztosan egy angyal…?) Ez annyira irreális és hihetetlen, hogy nem lehet mással magyarázni, mint hogy iszonyat nehézkes felfogású szegény, amitől el tudom képzelni, hogy a hevesebb vérmérsékletű olvasók a hajukat tépték :D

Dank a nagy “rocksztrásága” ellenére nem sikerült igazán rosszfiúsra, hiába igyekezte az írónő olyannak beállítani, attól, hogy valakinek van egy titka, sötét haja meg két kék szeme, nos… nem válik instant rosszfiúvá (sajnos elég sok tinikönyv operál ezzel, hol sikerül kibővíteni és működik, hol pedig nem, és akkor ez lesz a vége). A nagy monológjairól pedig ne is essen szó, ki az aki élő beszédben így fogalmaz? Színpadias, mesterkélt és erőltetett.

Nem érzem a komolyságát, a súlyosságát, a mélységét, nem sikerült elhinnem, hogy ő a Halál, nem elég érett, komoly és időtlen a szerepre.

Leif mintegy ellenpólusa Dank-nek, a tipikus Mr. Tökéletes: sportol, népszerű, minden lány őt akarja, kedves, jófej és a többi, mégsem sikerült igazán szerethetővé tenni, számomra üres és közömbös maradt. Sokan írták, hogy megérdemelte volna a szerelmet meg ha jobban bánnak vele, de én igazán sajnálni sem tudtam, főleg a motiváció hiánya miatt. Valahogy nem hihető az indok, amivel a lány iránt való érzéseit bizonygatta (Pagan inkább tűnik olyan szürke kisegérnek, akinek a srác iránt történő rajongásának a hiánya, hűvössége nem fogja felkelteni egy nagymenő érdeklődését, sőt tesz rá inkább magasról), másrészt elég hamar nyilvánvalóvá vált, ami a könyv végén kiderült, hogy mi (vagy mi nem) valójában a srác.

Miranda a “kötelező barátnő” karakter, sajnos a mély barátság szintén nem jött át, pont akkor tűnik csak fel, amikor kell.

Pagan édesanyja kissé habókos, gyakorlatilag érezhetően csak azért került ennyiszer említésre, hogy a végén elvihesse a lányát a sárgaházba (nem tudom a nagy Ámerikában hogyan működik, de én úgy tudom, egy PTSD miatt még nem zárják be az embert, maximum eljár pszichológushoz/pszichiáterhez, kap gyógyszereket meg támogatást, aztán lehetséges, hogy tévedek, ismerősöm élményei alapján legalábbis).

A többi karakter (pl. a kórházi kislány, a az autóban meghalt emberek akik “véletlenül pont ott halnak meg a szemük láttára”)  pedig csak pont addig és azért bukkan fel, hogy elmondjon egy-egy fontosnak ítélt mondatot, szóval kvázi semmi jelentőségük - ami nem is lenne baj, ha nem egy nagy közösségben (is) játszódna az egész, ahol azért véletlenül is történnek érdekes, a sztorit színesítő, említésre méltó dolgok.

Gee zavaró, lehetett volna egy bazi erős, menő karakter, ehelyett egyszer ijesztő, egyszer zakkant, egyszer segítőkész, egyszerűen szintén átláthatatlan a motivációja, hiába magyarázza meg a végén, annyira mentegetőző és mondvacsinált… mintha több, különböző karakter lenne. Leif volt csaja a tipikus Miss Népszerű tökéletes szépség de gonosz bitch, aki nyilván keresztbe akar tenni a főhősnőnknek, ej…

forrás: dankwalker1

A kapcsolatok

Egyszerűen nem értem, mi motiválta Pagant arra, hogy bármelyik sráccal is járjon, bár Leif-nél azért volt némi idejük megismerni egymást, de igazán szerintem nem volt komoly indoka arra, hogy elfogadja a srác közeledését, semmiféle szikra nem volt, attól pedig, hogy valaki jé nem olyan bunkó mint gondoltam és szerencsétlen diszlexiával küzd, még nem fog senki belezúgni. A későbbiekben végig fennáll a dolog, Pagan többször említi, hogy csak a “valóságossága” miatt van Leif-fel, kvázi végig kihasználja. Igazán nemes. Legalább van némi lelkiismeret-furdalása, de annyira nem komoly, hogy véget vessen annak, hogy gyakorlatilag végig csalja Dank-kel.

Ha már Danknél tartunk, ugyanez a szitu: a nagy semmiből fellobbanó láv, vonzódás minden előzmény nélkül. Mintha az írónő sosem lett volna szerelmes azelőtt. Pagan nem egy olyan extra okos, bájos, különleges lány, akiért úgy gondolná az ember, hogy tényleg első ránézés után epekedik az ember, ha meg csak a különleges képessége miatt “szereti” Dank annyira… hát akkor körülbelül olyan ez nekem, mintha valaki a dús keblei miatt akar valakivel randizni :D Adottság, adottság. (Bár előfordulhat, hogy a folytatásban megindoklásra kerül, hogy teszem azt már x újjászületés óta szeretik egymást - utlás lehet erre Pagan neve, ahogy Gee nevezte -, de… hát illett volna annak már most kiderülnie.) Ennek hiányában creepy, hogy Dank magánéletet nem hagyva stalkingol Pagan körül, ugye a csajt mélyen meg is rázza, hogy akkor esetleg látta aludni, fehérneműben, stb. amibe ő maga nem egyezett bele. Nem túl korrekt.

Lehetett volna klassz, de Dank viselkedése, az, ahogy kínozza a csajt tulajdonképpen borzasztó ellenszenves, most komolyan: ha odáig vagyok valakiért, miért ne lennék vele őszinte? Ha olyan komoly és mély a szerelem, úgyis kibírja. Egy többezer éves tapasztalt lélek tényleg így viselkedne?

Ahonnan az ihlet merítődött…

Bár nem olvastam az Alkonyatot, találkoztam vele annyit, hogy a séma egyből feltűnt, a hosszúéletű/halhatatlan nem-emberi pasi, aki nem akarja elárulni, micsoda is valójában, megy a jaj-legyünk-együtt-de-jaj-mégsem-lehet nyavalygás és a többi, ami nem lenne gond, hiszen nincs új a nap alatt, mindent megírtak már, de gyanúsan egybevágnak az események, ami felettébb unszimpatikussá teszi. (Nem azért, mintha utálnám az Alkonyatot vagy ilyesmi, teljesen hidegen hagy, mindössze nem kelt jó érzést egy olyan sztorit olvasni, ami ilyen erősen “már olvastam valahol” vagy “lovagoljuk meg az aktuális hullámot” feelinggel bír - főleg hogy szegény borítót is sikerült egy másik sorozatra erősen hajazó kompozícióból összehozni. Nagyon-nagyon nem szerencsés.)

*

Összességében sajnos azt kell, hogy mondjam, nem tetszett, nem igazán volt olyan pontja, amiért érdemesnek találnám az (újra)olvasásra, másoknak sem ajánlanám.

Wild Child | 2011 | 194 oldal | angol nyelven