Michelle Hodkin: The ​Unbecoming of Mara Dyer – Mara Dyer eszmélése (Mara Dyer 1.)

Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet. Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem. Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

Mara Dyer, a középiskolás lány baleset áldozata lesz, egy kórházban tér magához, ahol megtudta, hogy barátaival együtt egy rég elhagyatott elmegyógyintézet összeomlott romjai alatt találtak rájuk - mindössze ő maradt életben. Viszont senki nem tudja, miért mentek oda, mit csináltak aznap éjjel. Mara összetörik, de igyekszik továbblépni, új életet kezdeni egy másik városban, másik iskolában, amihez a családjától minden támogatást megkap.
Viszont különös dolgok történnek: a valóság megbomlani látszik, a halott barátai fel-felbukkannak egy-egy szemvillanás erejéig. Vajon tényleg nincs rendben valami, vagy csak Mara kezdi végképp elveszíteni az eszét?

Böszörményi Gyula: Rémálom-könyvek 1.: 9… 8… 7…

A másik blogomon olvasható a Böszörményi Gyula: Rémálom-könyvek 1.: 9… 8… 7… c. könyvről írt beszámolóm.

Andy Weir: A marsi

Emlékszem, nagyon-nagyon el akartam olvasni ezt a regényt, morcossá tett a gondolat, hogy a film még hónapokat várat magára, viszont az reményt adott, hogy a helyi könyvtár adatbázisában megtaláltam - hogy kölcsönözve volt, és valószínűleg többek által előjegyezve is, már kevésbé.

Aztán hogyan, hogyan sem, elfeledkeztem róla, csak jóval később jutott újra eszembe, amikor körülbelül mindenhonnan ennek a filmnek a plakátjával, trailerével néztem farkasszemet, lévén kedvenc zsánerünk a science fiction, megadtam magam és előbb terítékre került az adaptáció, mint a könyv.

Őszintén szólva némileg többet vártam, de ahogy pl. az Interstellart beharangozták és amilyen tipikus mai antitudományos látványfilmet kaptunk, egészen pozitívan csalódtam. Komolyan, szegény sci-fi filmekkel kezdem a ne számíts sokra és akkor nem fogsz csalódni elvet vallom… komolyan, nem akarok olyan kányáskodó lenni, de akkor is, lehetséges, hogy mondjuk az ezredforduló előtt még nem volt olyan extra technológia/technika a megvalósításhoz, de legalább rá voltak szorulva, hogy ne csak a naagy látványvilág jelentse a film 90%-át. (Még szerencse, hogy a könyveknél ez a tendencia nem tud megmutatkozni, addig jó nekünk.)

Kim Harrington: Clarity - tisztánlátó (Clarity 1.)

"Ne hunyd be a szemed! Kivéve akkor, ha a sötét valóságot már nem tudod elviselni.

Clarity „Clare” Fern tisztán lát dolgokat. Olyanokat, amelyek mások előtt rejtve maradnak. Látja a lopott csókokat, a rég eltemetett titkokat. Elég megérintenie egy tárgyat, és víziók törnek rá. Veleszületett képessége adomány. De átok is egyben.

Amikor egy fiatal lány gyilkosság áldozata lesz, felbukkan Clare volt fiúja, hogy segítségét kérje az ügy felderítésében – noha Clare még mindig haragszik a hűtlen fickóra. Aztán Clare szintén természetfeletti képességekkel rendelkező bátyja a gyilkosság fő gyanúsítottja lesz, és a lány többé már nem maradhat ki az ügyből. Gabriellel, az új rendőrfelügyelő vonzó fiával társulva, Clare bemerészkedik a rettegés, a megtorlás és az érzékiség mélységeibe, hogy a gyilkos nyomára bukkanjanak. De vajon kivételes képessége nem hagyja-e cserben pont akkor, mikor a legnagyobb szüksége lenne rá?"

Nagyon-nagyon-nagyon rég nem voltam könyvtárban megint, ráfanyalodtam az e-könyveimre és nem sokat jártam a városba, esélyem sem volt benézni (na meg ugye a költözés-mizéria még mindig aktuális, amint megtaláljuk a megfelelő járgányt, már itt sem vagyunk :D) és ezért valahogy kiesett, most már jó másfél-két hónapja. Aztán a postáról jövet ellenállhatatlan kényszert éreztem, mintha valami fura gravitációja lenne vagy mifene, komolyan, össze is válogattam gyorsan néhány érdekesnek ígérkező darabot (habár a Lovecraft-kötetből már korábban szemezgettem, illetve a Poe történetei közül is már túl vagyok jónéhányon, de gondoltam, legalább ha a másik kettő gyér lesz, legalább van miben bíznom), persze a Kedves forgatta a szemét, hogy még több mindent kell cipelnie, de végül csak hazaérkeztünk vele.

Tudjátok, kifejezetten vadászok a YA könyvekre, kár, hogy nincs külön egy gondola kiállítva nekik, mert a gyerekrészlegre ritkán járok fel, a sci-fi/fantasy és a krimi polcokat pedig néha unom újra és újra átnézni, főleg ha kevés az időm, és nem is igazán tudom, mit akarok (hiszen akkor csak bepötyögném a katalógusba és szevasz), szóval frusztráló kicsit.

Nagyon megörültem ennek a könyvnek, mindig izgalommal tölt el, ha ilyen viszonylag friss megjelenésű könyv kerül a kezembe, amiről esetleg már olvastam is, de legalább a borítójával találkoztam (mint a Cinder is, amit még olvasok, esélyes, hogy találkoztok még majd vele itt a blogon).

Szeretem a természetfeletti képességgel bíró karaktereket felvonultató történeteket, szóval a Tisztánlátó alcím után automatice landolt a Kedves kezében, el sem olvastam a fülszöveget, tehát azt sem tudtam, hogy akkor mire számítsak - középkori vagy modern történetről lesz szó? Vajon komolyabb, vagy romantikus lesz? Mozgalmas vagy afféle pszichológiai?

Nem sok derült ki a fülszövegből, gondoltam nyomozós, jól van, hát akkor lássunk neki.

Lauren Oliver: Delírium (Delírium-trilógia 1.)

"– Meg kell értened. Én boldog akarok lenni. (...) Én csak normális akarok lenni, mint mindenki más.
– Honnan tudod, hogy attól leszel boldog, ha olyanná válsz, mint mindenki más?"

Egy időben  úgy tűnt, mindenki erről a könyvről beszél, aztán valahogy elillant a dolog, jöttek újabb és újabb sikerkönyvek, nagy dobások, disztópia disztópia hátán a YA-szférában... aztán amint elkezdtem a könyvtárban dolgozni, gyorsan írtam egy kis listát azokról a könyvekről, amiket első körben el szerettem volna olvasni, egy jó nagy adagnyit össze is gyűjtöttem, és valamiképp ez is közéjük került, pedig nem volt annyira extra-várólistás (a sikerkönyvektől félek picit, na).

Miért is vannak oda annyian?

„Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

Disztópiák esetén nem számít ritkának (sőt, manapság inkább már gyakorinak számít, ha nem elcsépeltnek) a valamiféle érzelem-korlátozás, viszont ez csak egyetlen szempont, megfelelően operálva lenyűgöző hatást lehet vele elérni - főleg a YA-olvasóközönség részére, amikor az ember sokszor még ilyen  disztópikus megszorítások nélkül is korlátozva érzi magát.

Viszont ehhez több dolognak is közre kell játszania: a társadalom és a világ felépítésének, az okoknak, a karaktereknek nagyon a helyén kell lenniük, hiszen egy kis disszonancia is hiteltelenné tudja tenni a cselekményt, ott pedig borul az egész.

A Moly számlálója szerint két nap híjján két hónap telt el a könyv elolvasásának kezdete és befejezése között, és nem azért, mert lassan olvasnék vagy ennyire nem lett volna időm, mindössze elolvastam belőle vagy kétszáz oldalt, és egyszerűen... olyan semmilyen volt. Technikailag nem rossz, ügyesek voltak a fejezetek elején található (vallásos) idézetek a "betegséggel" kapcsolatban, de valahogy nem tudtam együtt érezni a  főszereplőnkkel, hiába tizenhét éves elvileg, , a gondolkodásmódja olyan kis egyszerű, naiv, talán kissé bárgyú, hogy jóval fiatalabbnak ment volna el, és lényegében semmi érdekes nem történt, ami miatt nehezen ment az olvasása, egy időre félre is tettem.

Viszont nem bántam meg, hogy újra visszatértem rá (sajnáltam volna félbehagyni, ha már egyszer kikölcsönöztem, nem gyakran esik meg ilyesmi), de sajnos ugyancsak vontatott és lassú oldalak következtek - egészen az utolsó kb. száz oldalig, amíg beindul az egész! És ezen voltam kissé meglepve, hogy ha tényleg képes az írónő úgy felcsigázni, hogy az ember visszafojtott lélegzettel drukkol, akkor ezt a híg, lagymatag dolgot az elejére miért...?

A karakterfejlődés nagyon szépen van ábrázolva, amíg Lena, a főhősünk az elején kis gyáva, bamba, naiv leányzóként indult, az alatt a három hónap alatt nagyon nagy változáson megy keresztül - csak éppen sokszor úgy érzem, mindez (a családi hátterét leszámítva) valahogy olyan véletlenül történik, bár hogy az elején bátortalan, a döntések, amiket hoz, igazán nem is az övé, inkább sodródik, véletlenszerűen választ. Természetesen ez idővel erősödik, tehát a kezdeti ingatagság egy kis jóindulattal betudható a társadalom nevelésének, mert a többi korabeli tegyük fel, még ennyi megingásra sem lenne képes - kicsit olyan indokgyártásnak tűnhet ez a részemről, de jobban átgondolva, szerintem megállja a helyét.

A szerelmi szál kissé fura volt - remélem, senkinek nem mondok újat azzal, hogy lesz szerelmi szál -, ugyanis nem éreztem előtte a felvezetést, egyszer csak volt és kész, a srác részéről majdnemhogy olyan rátukmálós volt helyenként, és ez már-már unszimpátiát váltott ki belőlem, de mindig előjön a gondolat, hogy oké, rendben, a "mi világunkban" ez így működik jobb esetben, de egy ilyen társadalomban, ami megtiltja és üldözi a szeretetet, szerelmet, vajon hogyan alakulnának ki a párkapcsolatok?
Viszont maga a szerelem-leírása, érzékeltetése a végefelé nagyon jó és hihető, ez extra pont, mert sok YA sajnos nem tudja ezt hozni.

Végül visszatekintve azt mondom, az első hosszú "uncsi" felvezetés lehet Lena szemléletváltásának, személyiségváltozásának is az oka, hiszen ahogy egyre többet tud meg saját magáról, a világáról, úgy veszik el úgymond az ártatlan naivitása, az a könnyed monoton unalom, ami eleinte jellemzi, hiszen az ő szemein keresztül látjuk az egész történetet.

A mellékszereplők jók voltak, éppen annyira unszimpatikusak vagy kedvelhetőek, amennyire lenniük kellett, bár egy kicsivel több Hanát el tudtam volna viselni.

Vlagyimir Vasziljev Idő-Őrség (Őrség 8.)

Hozzájutottam kettőezer és négy jó magyar forintért, és meglepődve konstatáltam, hogy milyen kis vékonyka a szentem, jobban örültem volna olyan testes kötetnek, mint az első részek voltak.

No de sebaj, gondoltam, ha már annyira szerettem volna, nem bírtam ki, hogy ne kezdjek bele - pedig már nagyon a végén járok szegény könyvtári szakkönyveimnek (végül azért csak meghosszabbítottam őket, de ígéretet tettem magamnak, hogy legkésőbb január első hetében visszaviszem mindet, mert ez így már nem az igazi).

Az Őrség-könyveket ugye Lukjanyenko kezdte el anno, aztán a második résznél Vlagyimir Vasziljev, majd a hetedik résznél Vitalij Kaplan csapódott hozzá - előbbi olyannyira összejött, hogy az ötödik, és a jelen kötetet is Vasziljev hozta össze.

Lássuk csak, mit ígér a fülszöveg...

"Dmitrij Svedov Setét Másféle két év pihenő után visszatér, és második szintű létére azonnal vezetői feladatot kap: menjen Kijevbe, és élessze újjá a felmorzsolódott Nappali Őrséget. Ám épphogy elkezdi a hivatal felállítását, rejtélyes gyilkosságok történnek, melyek különös ismertetőjegye, hogy az áldozat életenergiáját elszívták.
A nyomozás első percétől kezdve egyre szövevényesebb helyzetekbe kerül bele, olyanokba, amelyeket még a Legfelső szintű mágusok sem képesek megmagyarázni, pláne megoldani. A szálak idegen mágusokhoz vezetnek, akik egy másik, ismeretlen szférában tevékenykednek, nincs nyomuk a Homályban. Mintha az időben ugrálnának.
Svéd egyre inkább azt veszi észre, hogy nem ő irányít, a nyomozás vezeti őt. Folyamatosan döbben rá, hogy miközben olyan dolgokat old meg, amiket a legmagasabb rangúaknak sem sikerült, furcsa, háromoldalú meccset játszanak vele a Fénypártiak, a Setétek és az Inkvizíció…

 A Nappali Őrség társszerzője, a Káosz-Őrség írója továbbgondolta Szergej Lukjanyenko világát, izgalmas, új történettel bővítve a ciklust. Más szereplők, más helyszínek, de a hangulat a régi."

A történet izgalmasnak tűnik, figyelemfelkeltő, hiszen belesző egy olyan szálat, amire eddig nem  utalt semmi (gondolok itt az idegen mágusokra), ami egyfajta frissességet ad(hatott volna) az Őrség-világának, amit egészen a történet háromnegyedéig így is éreztem, viszont...

Az a nagy különbség Lukjanyenko és Vasziljev stílusa között, hogy míg Lukjanyenko kicsit lassabb, elgondolkodtatóbb, magvasabb és mélyebb gondolatokat mozgat meg (az első három könyvnél volt, hogy szabályosan megragadt egy-egy gondolatfoszlány, amitől nem tudtam szabadulni), addig Vasziljev pörgősebb, akciódúsabb, a cselekmény csak úgy süvít, a szereplők nem töprengenek, nem filozofálgatnak, inkább cselekszenek - bár az utolsó talán kéttucat oldalon igyekszik ezt behozni, de inkább amolyan muszájnak, erőltetettnek érződik. És ez szerintem sokat ront magán a hangulaton, ugyanis egy komoly réteget "kihúz" a történet alól, ezzel mintegy elveszi a különlegességét, a "pluszt", egy random urban fantasyvá degradálja, ami élvezhető ugyan, de nem emlékezetes.

Amit bizonyos szempontból sikerült zseniálisan ábrázolni, másrészről roppant zavaró is volt, a főszereplőnk kevésbé éleselméjűsége - megszokhattuk a korábbi kötetekben, hogy nagyjából azért mindenkinek leesik egy-egy csel vagy titok, de Svédnek sokszor úgy kellett elmagyarázni, hogy mi miért történt, ami roppant életszagú, viszont hihetetlenül idegesítő volt a szemein keresztül látni a dolgokat, mintha egy furcsa szemellenzőt kellett volna viselnem olvasás közben :) De sajnos ebből kifolyólag néhány kérdésre nem kaptam választ, vagy nem ütött akkorát (valószínűleg az én figyelmetlenségemből is adódott), és ez nem hozta meg azt az egész-érzetet, amit az előzőek nyújtani tudtak.

Az eredeti borító

No aztán, gyengeségének érzem, hogy amilyen érdekesen indul, sőt még a közepetájt is hozza az iramot, a végére egyszerűen lecsendesül - igen, nem mindegyik történetre jellemző az a hatalmas katarzis, de itt többet vártam volna; kicsit több betekintést az idegen mágusok világába, ha magyarázatot nem is, több elszórt kis utalást, odavetett félmondatot. Kicsit az az érzésem, hogy amolyan átvezető, köztes regényke ez, ha pedig nem, akkor nagyon szomorú leszek, hogy egy ilyen jó kis témát, amiben van potenciál, ennyire sikerült csak kibontani...
A végét - ahogy írtam is, kissé erőltetettnek találtam, mintha csak úgy elfogyott volna a történet, a konklúzió is olyan kis szedett-vedett, nem érzem hitelesnek - így maga a történet címe, hogy Idő-Őrség is olyan... mesterkélt.


A borítót IMÁDOM, csupa nagybetűvel, annyira, de annyira! Kár, hogy egy szerencsétlen, sodródó fazon jobban illene a sztorihoz :(


A fordítás amúgy nem volt rossz (bár nem emlékszem, hogy korábban lettek volna szuperek (?)), egy-két elgépelést találtam elvétve.

Remélem, a következőben több filozófiát és kevesebb teafőzőt kapunk :)

Metropolis Media | 2015 | 256 oldal

10 perces frizurák - Több, mint ötven frizura lépésről lépésre

"Reggel laza lófarok és este elegáns, feltűzött frizura? Minden hangulathoz, alkalomhoz és minden típushoz megtalálható a megfelelő frizura. André Märtens megmutatja, hogyan formázhatjuk meg a hajunkat otthon egyszerűen és gyorsan. A megfelelő fortélyokkal minden haj változatosan és kiválóan alakítható függetlenül attól, hogy hosszú vagy rövid…"

Alapvetően nem  szoktam ilyesmit olvasni, de ha már a kezembe akadt, szántam némi időt az áttanulmányozására - őszintén szólva kicsit én is úgy vagyok vele, mint a könyvben említett hosszú hajú nők többsége: vagy egy csattal feltűzöm, vagy kontyba fogom, vagy hagyom szabadon szállni a sörényemet - hetente kétszer egy-egy fonat is előfordul, de aztán ki is fújt a repertoár, szóval gondoltam némi ihlet jól jön, ha már úgyis kéznél van.

Maga a könyv szép, kellemes, a képek élénkek, a tartalom érthető, tetszett, hogy lépésről lépésre fotóztak, a fonatoknál külön illusztrálták, hogy melyik tincs hová kerül (a halszálka-fonásnál mondjuk különösen hasznos).
Ezzel szemben némelyik olyan szinten egyszerű volt, hogy felesleges volt ennyire lebontani (pl. két copf frufruval? ezt azért mindenki meg tudja oldani maga is leírás nélkül szerintem), kerülhetett volna a helyére valami kis izgalmasabb is. Van egy olyan gyanúm is, hogy nem minden kreáció készíthető el tíz perc alatt, de ez nyilván ügyesség kérdése is.

Ami kicsit furcsa volt, hogy a frizurák nagy hányada kicsit olyan "amcsi negyvenes anyuka" benyomást keltett (másképp tényleg nem tudom megfogalmazni), a borító alapján némileg fiatalosabb, modernebb dolgokra számítottam, talán olyan ötletekkel, amik jobban kihasználhatóak a mindennapokban - ráadásul ha valakinek egészen rövidke haja van, nem sok olyan dolgot talál benne, ami érdekelheti.

Volt néhány olyan elképzelés, amit nem tudok hová tenni, rejtély, hogy valaki miért is akarna ilyet viselni, de meglepő módon pont találtam olyan frizurát az egyik 100 years of beauty- videókollekcióban (mondjuk pont a kenyaiban ha jól emlékszem, ami azért annyira nem népszerű errefelé - egy kontyszerű képződményről van szó, ami kb. úgy néz ki, mintha egy rúd állna ki az ember feje tetejéből), szóval ez is bizonyítja, hogy attól, hogy nekem furcsa valami, vagy már-már a csúnya kategóriába tenném, még lehet népszerű és kedvelt, divat terén ne adjatok a  szavamra! :)

Amit sajnáltam, illetve ami nem tetszett, hogy - bár frizurákról van szó, tehát formákról, nem feltétlenül hajápolásról vagy színezésről, mindössze a három hajszínt vesznek elő, mint festéshez ötletet, a szőkét, a vöröset és a barnát. Ráadásul szegény modell mintha Photoshop segítségével váltott volna hajszínt, totál természetellenes, ami nem csinál túl nagy kedvet a hajszínváltáshoz, bár a könyv ugye nem is erről szól, hanem hogy a meglévőből mit lehet kihozni, de számomra kicsit steril és kiábrándító volt.

A másik, hogy (bár nem fordult elő gyakran), némelyik modellnek elég látható lenövése volt - nem a direkt "mélyítő" hatást elérendő sötétebb tövekről beszélek -, és bár el tudom képzelni, hogy azért, mert a könyv "valódi" nőknek íródott és a "valódi" nőkkel megesik, hogy hamar felbukkan a lenövés, de hacsak nem azért kerül oda a kép, hogy illusztrálja, épp arról esik szó, akkor az elég igénytelen egy kiadványban szerintem, bár lehet, hogy csak én vagyok finnyás. (Más kérdés, hogy túl vannak sminkelve, tocsog a pirosító/bronzosító és egyebek, ami egy jó öt éve már nem igazán játszik, és szerintem egy ilyen jellegű könyvnél fontos az összkép, amibe ez is beleszámít, hiszen a frizurák nem kifejezetten újak - legalább legyen olyan érzése az embernek, hogy ezek az összeállítások napjainkban is használhatóak, mert különben elég felütni egy húsz évvel ezelőtti frizurás könyvet....)

Néhol a fordítás kissé furcsa, nem mondanám igazán magyartalannak, csak voltak mondatok, amelyek aligha hangzanak el élőszóban (illetve kukacoskodásképp, a szempillaspirál - amiről megtudtam, hogy a lenőtt hajtövek befestésére is jó, bár szerintem mire alaposan végigmegy a választékon az ember, majdhogynem be is festhetné rendesen -, igaz, hogy angolul "mascara", de én még nem hallottam, hogy azt bárki is "maszkarának" nevezte volna így fonetikusan, magyarul, hacsak nem álarcra gondolt, amit ugye kis hazánkban jelent).

Az általános ismertetők nem túl mélyek, viszont a címhez képest azért széleskörűek (gondolok itt a hajápolási termékekre és egyebekre amelyek a témához kapcsolódnak), nem egy mély szakirodalom, aki abszolút laikus, nem szokott ilyen-olyan habokat, formázó és kondicionáló dolgokat használni, annak biztosan mond egy-két újdonságot.

Közepes/hosszú hajú, konzervatívabb, klasszikusabb fazonokat kedvelő nőknek azt mondom, a frizurák legalább háromnegyede tetszeni fog, de túl sok friss, korszakalkotó ötletet nem kell tőle várni.

 Libri | 2015 | 144 oldal