Andy Weir: A marsi

Emlékszem, nagyon-nagyon el akartam olvasni ezt a regényt, morcossá tett a gondolat, hogy a film még hónapokat várat magára, viszont az reményt adott, hogy a helyi könyvtár adatbázisában megtaláltam - hogy kölcsönözve volt, és valószínűleg többek által előjegyezve is, már kevésbé.

Aztán hogyan, hogyan sem, elfeledkeztem róla, csak jóval később jutott újra eszembe, amikor körülbelül mindenhonnan ennek a filmnek a plakátjával, trailerével néztem farkasszemet, lévén kedvenc zsánerünk a science fiction, megadtam magam és előbb terítékre került az adaptáció, mint a könyv.

Őszintén szólva némileg többet vártam, de ahogy pl. az Interstellart beharangozták és amilyen tipikus mai antitudományos látványfilmet kaptunk, egészen pozitívan csalódtam. Komolyan, szegény sci-fi filmekkel kezdem a ne számíts sokra és akkor nem fogsz csalódni elvet vallom… komolyan, nem akarok olyan kányáskodó lenni, de akkor is, lehetséges, hogy mondjuk az ezredforduló előtt még nem volt olyan extra technológia/technika a megvalósításhoz, de legalább rá voltak szorulva, hogy ne csak a naagy látványvilág jelentse a film 90%-át. (Még szerencse, hogy a könyveknél ez a tendencia nem tud megmutatkozni, addig jó nekünk.)

No, hát akkor térjünk rá a film alapjául szolgáló regényre. Az első körülbelül harminc oldalt még a könyvtáros pályafutásom alatt olvastam el, pont akkor jött ki a film, és megrendeltük a megnövekedett igények miatt, hozzám került feldolgozásra. Nagy volt a csábítás, hogy éljek az amolyan könyvtári első éjszaka jogával, de éppen nyakig voltam a lassan lejáró kölcsönzési idejű szakirodalomban, így fájó szívvel, de félretettem, viszont el nem felejtettem.

Aztán most, pár hónappal később sikerült hozzájutnom, nagyon örültem neki, mert az első néhány tucat oldal eléggé magával ragadott, nem is feltételeztem, hogy esetleg hosszabb távon ez megváltozik majd.

"Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.
Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.
Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.
De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?"

Főszereplőnk igen csak közvetlen, jó ideig csak a naplóbejegyzésein keresztül tudjuk meg, mi történik éppen vele, rajta keresztül kapunk betekintést a történtekbe, ahogy az idő múlik, a történet színesedik a csapattársak, illetve a földi illetékesek meglátásaival, néha kívülről látjuk a Marson ragadt emberünket, ami több szemszögből enged rálátni a cselekményre.

Sokan azzal érveltek, hogy azért nem szimpatizálnak ezzel a történettel, mert “túl tudományos”, holott szerintem ilyesmiről azért nincs szó. Valóban több efféle információ bukkan fel, mint egy mai átlagos sci-fi történetben, de itt érezhetően a humor és a hitelesség látszata hivatott alapot nyújtani, nem a pergő akció vagy a komoly érzelmi szálak.

Ami szerintem ezzel kapcsolatban csúnyán fordítva sül el, hogy egy idő után úgy érzem ostobaként kezeli az olvasót - nem számoltam utána az említett dolgoknak, de azért néhány infóval szerintem sok ember tisztában van, aki picit is odafigyelt a középiskolában, őszintén szólva jóval több és komolyabb tudományos (vagy annak ható) dologra számítottam.

Ami ezek után ugyancsak furcsa, hogy rendben van, hogy emberünk intelligens és szerencsés, de valahogy mégsem érződik olyan súlyosnak az az amúgy nem kevés probléma és baleset, amivel amúgy

forrás: Adweek

kénytelen szembenézni - minden szinte rögtön megoldódik (vagy legalábbis így tűnik). Ez leginkább az emberünk reakcióiból és hozzáállásából érződik, életszerűtlen, hogy sehol nem borul ki igazán, ha mégis, csak egy fél mondat erejéig, nincs maga alatt, és a - még földi körülmények között is egyedül nehezen viselhető - eredetihez képest roppant hosszú időt úgy tölti el, mintha csak saját maga paródiája lenne. Erre rásegít az egész regényen átívelő humorosság, ami eleinte jópofa, de utóbb erőltetett és izzadságszagú, mintha egy tipikus primitív wannebe “faszacsávó” kommentálná az eseményeket. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ilyen esemény első és utolsó hetében pontosan ugyanolyan egy ember hozzáállása és személyisége, pedig a kedves asztronautánk nem változik egész idő alatt egy cseppet sem. (De tényleg, gondolj csak bele, hogy te magad mennyit változol egy év alatt, hát még ha egy másik bolygón, abszolút más körülmények között, extranagy pszichológiai nyomásnak kitéve kellene élni… hát elgondolkodtató.)

Tehát karakterfejlődés sajnos nincs, amit én nagyon hiányoltam, tekintve hogy a könyv 80%-át ő maga teszi ki, a technikai elemeken és a baleseteken, problémákon túl ha már eléggé kis csökevényes mindenféle emberi érzelem ábrázolása (és itt kifejezetten nem romantikus dolgokra gondolok), legalább valami lelki-személyiségbeli gyarapodást illett volna felmutatni.

A karakterizálás szintén különös, mindenki ugyanúgy káromkodik, nem lehetett igazán érezni egy-egy adott karakter stílusát (kivéve a döbbenetesen bugyutának tűnő hümmögő-nyekergő alakunkat - de most komolyan, csak remélni merem, hogy a való életben nem hozzájuk hasonlóak töltik be ezeket a fontos pozíciókat, és tudom én, hogy science fiction, de ez pont egy olyan adalék volt, aminek esetében megmaradhattunk volna a realisztikusnál; csak remélni merem, mondom mégegyszer, hogy ez nem realisztikus volt...).

Szeretem, ha igazi személyisége van egy adott karakternek/szereplőnek, és ha mind “ugyanazon a hangon” szólal meg… hát az nem feltételez igazán kidolgozott, “lélegző” karaktert.

Ami nagy szerencse viszont, hogy ennek ellenére maga a “hazajut-e vajon élve” kérdés végig fúrta az oldalam - annak ellenére, hogy persze tudtam, hiszen láttam a filmet korábban -, de igazán szívből drukkolni szegény emberünknek nem igazán ment, pedig sokat dobott volna az élményen.

Viszont a filmverziónak megvolt az a nagy szerencséje, hogy Matt Damon remekül passzolt Mark szerepére, így remekül elvitte az egészet, na meg kivételesen - sosem gondoltam volna, hogy ilyet fogok mondani, de a lebutított forgatókönyv is pozitívabb összképet eredményezett.

Szóval összességében nem értem a nagy hype-ot, a rajongást, ennél sokkal-sokkal jobb könyvek is születtek már kevesebb hírverést keltve maguk körül, amelyek viszont jobban megérdemelték volna a népszerűséget.

Mivel elektronikus formában olvastam, a fizikai milyenségéről nem tudok nyilatkozni, viszont fordítási furcsaságokat találtam benne bőven, mellette sajnos a megszokottnál több félregépelést is, ami nem pozitív értelemben járult hozzá az összképhez.

Fumax Kiadó | 2015 | 358 oldal