2015. december 25., péntek

Lauren Oliver: Delírium (Delírium-trilógia 1.)


"– Meg kell értened. Én boldog akarok lenni. (...) Én csak normális akarok lenni, mint mindenki más.
– Honnan tudod, hogy attól leszel boldog, ha olyanná válsz, mint mindenki más?"

Egy időben  úgy tűnt, mindenki erről a könyvről beszél, aztán valahogy elillant a dolog, jöttek újabb és újabb sikerkönyvek, nagy dobások, disztópia disztópia hátán a YA-szférában... aztán amint elkezdtem a könyvtárban dolgozni, gyorsan írtam egy kis listát azokról a könyvekről, amiket első körben el szerettem volna olvasni, egy jó nagy adagnyit össze is gyűjtöttem, és valamiképp ez is közéjük került, pedig nem volt annyira extra-várólistás (a sikerkönyvektől félek picit, na).

Miért is vannak oda annyian?

„Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

Disztópiák esetén nem számít ritkának (sőt, manapság inkább már gyakorinak számít, ha nem elcsépeltnek) a valamiféle érzelem-korlátozás, viszont ez csak egyetlen szempont, megfelelően operálva lenyűgöző hatást lehet vele elérni - főleg a YA-olvasóközönség részére, amikor az ember sokszor még ilyen  disztópikus megszorítások nélkül is korlátozva érzi magát.
Viszont ehhez több dolognak is közre kell játszania: a társadalom és a világ felépítésének, az okoknak, a karaktereknek nagyon a helyén kell lenniük, hiszen egy kis disszonancia is hiteltelenné tudja tenni a cselekményt, ott pedig borul az egész.


A Moly számlálója szerint két nap híjján két hónap telt el a könyv elolvasásának kezdete és befejezése között, és nem azért, mert lassan olvasnék vagy ennyire nem lett volna időm, mindössze elolvastam belőle vagy kétszáz oldalt, és egyszerűen... olyan semmilyen volt. Technikailag nem rossz, ügyesek voltak a fejezetek elején található (vallásos) idézetek a "betegséggel" kapcsolatban, de valahogy nem tudtam együtt érezni a  főszereplőnkkel, hiába tizenhét éves elvileg, , a gondolkodásmódja olyan kis egyszerű, naiv, talán kissé bárgyú, hogy jóval fiatalabbnak ment volna el, és lényegében semmi érdekes nem történt, ami miatt nehezen ment az olvasása, egy időre félre is tettem.
Viszont nem bántam meg, hogy újra visszatértem rá (sajnáltam volna félbehagyni, ha már egyszer kikölcsönöztem, nem gyakran esik meg ilyesmi), de sajnos ugyancsak vontatott és lassú oldalak következtek - egészen az utolsó kb. száz oldalig, amíg beindul az egész! És ezen voltam kissé meglepve, hogy ha tényleg képes az írónő úgy felcsigázni, hogy az ember visszafojtott lélegzettel drukkol, akkor ezt a híg, lagymatag dolgot az elejére miért...?

A karakterfejlődés nagyon szépen van ábrázolva, amíg Lena, a főhősünk az elején kis gyáva, bamba, naiv leányzóként indult, az alatt a három hónap alatt nagyon nagy változáson megy keresztül - csak éppen sokszor úgy érzem, mindez (a családi hátterét leszámítva) valahogy olyan véletlenül történik, bár hogy az elején bátortalan, a döntések, amiket hoz, igazán nem is az övé, inkább sodródik, véletlenszerűen választ. Természetesen ez idővel erősödik, tehát a kezdeti ingatagság egy kis jóindulattal betudható a társadalom nevelésének, mert a többi korabeli tegyük fel, még ennyi megingásra sem lenne képes - kicsit olyan indokgyártásnak tűnhet ez a részemről, de jobban átgondolva, szerintem megállja a helyét.

A szerelmi szál kissé fura volt - remélem, senkinek nem mondok újat azzal, hogy lesz szerelmi szál -, ugyanis nem éreztem előtte a felvezetést, egyszer csak volt és kész, a srác részéről majdnemhogy olyan rátukmálós volt helyenként, és ez már-már unszimpátiát váltott ki belőlem, de mindig előjön a gondolat, hogy oké, rendben, a "mi világunkban" ez így működik jobb esetben, de egy ilyen társadalomban, ami megtiltja és üldözi a szeretetet, szerelmet, vajon hogyan alakulnának ki a párkapcsolatok?
Viszont maga a szerelem-leírása, érzékeltetése a végefelé nagyon jó és hihető, ez extra pont, mert sok YA sajnos nem tudja ezt hozni.

Végül visszatekintve azt mondom, az első hosszú "uncsi" felvezetés lehet Lena szemléletváltásának, személyiségváltozásának is az oka, hiszen ahogy egyre többet tud meg saját magáról, a világáról, úgy veszik el úgymond az ártatlan naivitása, az a könnyed monoton unalom, ami eleinte jellemzi, hiszen az ő szemein keresztül látjuk az egész történetet.

A mellékszereplők jók voltak, éppen annyira unszimpatikusak vagy kedvelhetőek, amennyire lenniük kellett, bár egy kicsivel több Hanát el tudtam volna viselni.


Ami összességében kicsit kétes érzéseket keltett bennem, hogy folyton a Westerfeld-féle Csúfok ugrott be róla, bár le merem fogadni, hogy még tucatnyi efféle regényben akad "a 'tökéletes' város közelében megbúvó 'tiszta/változáson át nem esett' lázadók, a 'kinti' világ", a teljes hit a gyógymód/átalakítás erejében és megkérdőjelezhetetlenségében az elején, majd jön a barátnő, aki furcsán viselkedik, a kiszemelt srác származása, és még folytathatnánk. Valahogy úgy egybecsengett, hogy nem tudtam megszabadulni a gondolattól, és ez azért elég zavaró volt (a Csúfok 2005-ben íródott, míg a Delírium 2011-ben, előbbiben nem csak fejben korlátozzák a társadalom tagjait, hanem kinézetükben is, de számos közös pontot találni). Remélem, itt nem azt kapom majd, mint ott (spoiler a Csúfok-sorozatra!), hogy a képbe kerül egy másik pasi, akkor megy a szenvedés, vissza a városba, mentőakció, és a többi, és a többi... (spoiler a Csúfokra, vége), mert akkor bazi szomorú leszek, hogy csak ennyire tellett. Volt még némi Emlékek őre-íze is, gyanítom, ha több YA-disztópiát olvasnék, a sor csak bővülne.


Mindenképpen el fogom olvasni a következő részt, már csak a Csúfokkal felmerült párhuzam kérdése miatt is.

A borítók közül a szürke "kivágott" tetszik leginkább, az passzol a történethez, a magyar tetszetős, viszont kicsit érthetetlen (Hana van a képen? Ha ő, miért egy mellékszerepkőt választottak?), a zöldben némi Csúfok megint, az angol verzió pedig szegény kissé semmitmondóra sikeredett.

(Egyébként valaki tudja, miért ábrázolják Hanna-t sok helyen barna hajjal? Csak nekem furcsa? Hiszen a könyvben többször megemlítődött a szőke volta...)

forrás: laestanteriadeesmelovett
forrás: thinglink
angol borító, forrás: deliriumfandom

Ciceró | 2011 | 408 oldal

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése