Kim Harrington: Clarity - tisztánlátó (Clarity 1.)

"Ne hunyd be a szemed! Kivéve akkor, ha a sötét valóságot már nem tudod elviselni.

Clarity „Clare” Fern tisztán lát dolgokat. Olyanokat, amelyek mások előtt rejtve maradnak. Látja a lopott csókokat, a rég eltemetett titkokat. Elég megérintenie egy tárgyat, és víziók törnek rá. Veleszületett képessége adomány. De átok is egyben.

Amikor egy fiatal lány gyilkosság áldozata lesz, felbukkan Clare volt fiúja, hogy segítségét kérje az ügy felderítésében – noha Clare még mindig haragszik a hűtlen fickóra. Aztán Clare szintén természetfeletti képességekkel rendelkező bátyja a gyilkosság fő gyanúsítottja lesz, és a lány többé már nem maradhat ki az ügyből. Gabriellel, az új rendőrfelügyelő vonzó fiával társulva, Clare bemerészkedik a rettegés, a megtorlás és az érzékiség mélységeibe, hogy a gyilkos nyomára bukkanjanak. De vajon kivételes képessége nem hagyja-e cserben pont akkor, mikor a legnagyobb szüksége lenne rá?"

Nagyon-nagyon-nagyon rég nem voltam könyvtárban megint, ráfanyalodtam az e-könyveimre és nem sokat jártam a városba, esélyem sem volt benézni (na meg ugye a költözés-mizéria még mindig aktuális, amint megtaláljuk a megfelelő járgányt, már itt sem vagyunk :D) és ezért valahogy kiesett, most már jó másfél-két hónapja. Aztán a postáról jövet ellenállhatatlan kényszert éreztem, mintha valami fura gravitációja lenne vagy mifene, komolyan, össze is válogattam gyorsan néhány érdekesnek ígérkező darabot (habár a Lovecraft-kötetből már korábban szemezgettem, illetve a Poe történetei közül is már túl vagyok jónéhányon, de gondoltam, legalább ha a másik kettő gyér lesz, legalább van miben bíznom), persze a Kedves forgatta a szemét, hogy még több mindent kell cipelnie, de végül csak hazaérkeztünk vele.

Tudjátok, kifejezetten vadászok a YA könyvekre, kár, hogy nincs külön egy gondola kiállítva nekik, mert a gyerekrészlegre ritkán járok fel, a sci-fi/fantasy és a krimi polcokat pedig néha unom újra és újra átnézni, főleg ha kevés az időm, és nem is igazán tudom, mit akarok (hiszen akkor csak bepötyögném a katalógusba és szevasz), szóval frusztráló kicsit.

Nagyon megörültem ennek a könyvnek, mindig izgalommal tölt el, ha ilyen viszonylag friss megjelenésű könyv kerül a kezembe, amiről esetleg már olvastam is, de legalább a borítójával találkoztam (mint a Cinder is, amit még olvasok, esélyes, hogy találkoztok még majd vele itt a blogon).

Szeretem a természetfeletti képességgel bíró karaktereket felvonultató történeteket, szóval a Tisztánlátó alcím után automatice landolt a Kedves kezében, el sem olvastam a fülszöveget, tehát azt sem tudtam, hogy akkor mire számítsak - középkori vagy modern történetről lesz szó? Vajon komolyabb, vagy romantikus lesz? Mozgalmas vagy afféle pszichológiai?

Nem sok derült ki a fülszövegből, gondoltam nyomozós, jól van, hát akkor lássunk neki.

Lauren Oliver: Delírium (Delírium-trilógia 1.)

"– Meg kell értened. Én boldog akarok lenni. (...) Én csak normális akarok lenni, mint mindenki más.
– Honnan tudod, hogy attól leszel boldog, ha olyanná válsz, mint mindenki más?"

Egy időben  úgy tűnt, mindenki erről a könyvről beszél, aztán valahogy elillant a dolog, jöttek újabb és újabb sikerkönyvek, nagy dobások, disztópia disztópia hátán a YA-szférában... aztán amint elkezdtem a könyvtárban dolgozni, gyorsan írtam egy kis listát azokról a könyvekről, amiket első körben el szerettem volna olvasni, egy jó nagy adagnyit össze is gyűjtöttem, és valamiképp ez is közéjük került, pedig nem volt annyira extra-várólistás (a sikerkönyvektől félek picit, na).

Miért is vannak oda annyian?

„Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

Disztópiák esetén nem számít ritkának (sőt, manapság inkább már gyakorinak számít, ha nem elcsépeltnek) a valamiféle érzelem-korlátozás, viszont ez csak egyetlen szempont, megfelelően operálva lenyűgöző hatást lehet vele elérni - főleg a YA-olvasóközönség részére, amikor az ember sokszor még ilyen  disztópikus megszorítások nélkül is korlátozva érzi magát.

Viszont ehhez több dolognak is közre kell játszania: a társadalom és a világ felépítésének, az okoknak, a karaktereknek nagyon a helyén kell lenniük, hiszen egy kis disszonancia is hiteltelenné tudja tenni a cselekményt, ott pedig borul az egész.

A Moly számlálója szerint két nap híjján két hónap telt el a könyv elolvasásának kezdete és befejezése között, és nem azért, mert lassan olvasnék vagy ennyire nem lett volna időm, mindössze elolvastam belőle vagy kétszáz oldalt, és egyszerűen... olyan semmilyen volt. Technikailag nem rossz, ügyesek voltak a fejezetek elején található (vallásos) idézetek a "betegséggel" kapcsolatban, de valahogy nem tudtam együtt érezni a  főszereplőnkkel, hiába tizenhét éves elvileg, , a gondolkodásmódja olyan kis egyszerű, naiv, talán kissé bárgyú, hogy jóval fiatalabbnak ment volna el, és lényegében semmi érdekes nem történt, ami miatt nehezen ment az olvasása, egy időre félre is tettem.

Viszont nem bántam meg, hogy újra visszatértem rá (sajnáltam volna félbehagyni, ha már egyszer kikölcsönöztem, nem gyakran esik meg ilyesmi), de sajnos ugyancsak vontatott és lassú oldalak következtek - egészen az utolsó kb. száz oldalig, amíg beindul az egész! És ezen voltam kissé meglepve, hogy ha tényleg képes az írónő úgy felcsigázni, hogy az ember visszafojtott lélegzettel drukkol, akkor ezt a híg, lagymatag dolgot az elejére miért...?

A karakterfejlődés nagyon szépen van ábrázolva, amíg Lena, a főhősünk az elején kis gyáva, bamba, naiv leányzóként indult, az alatt a három hónap alatt nagyon nagy változáson megy keresztül - csak éppen sokszor úgy érzem, mindez (a családi hátterét leszámítva) valahogy olyan véletlenül történik, bár hogy az elején bátortalan, a döntések, amiket hoz, igazán nem is az övé, inkább sodródik, véletlenszerűen választ. Természetesen ez idővel erősödik, tehát a kezdeti ingatagság egy kis jóindulattal betudható a társadalom nevelésének, mert a többi korabeli tegyük fel, még ennyi megingásra sem lenne képes - kicsit olyan indokgyártásnak tűnhet ez a részemről, de jobban átgondolva, szerintem megállja a helyét.

A szerelmi szál kissé fura volt - remélem, senkinek nem mondok újat azzal, hogy lesz szerelmi szál -, ugyanis nem éreztem előtte a felvezetést, egyszer csak volt és kész, a srác részéről majdnemhogy olyan rátukmálós volt helyenként, és ez már-már unszimpátiát váltott ki belőlem, de mindig előjön a gondolat, hogy oké, rendben, a "mi világunkban" ez így működik jobb esetben, de egy ilyen társadalomban, ami megtiltja és üldözi a szeretetet, szerelmet, vajon hogyan alakulnának ki a párkapcsolatok?
Viszont maga a szerelem-leírása, érzékeltetése a végefelé nagyon jó és hihető, ez extra pont, mert sok YA sajnos nem tudja ezt hozni.

Végül visszatekintve azt mondom, az első hosszú "uncsi" felvezetés lehet Lena szemléletváltásának, személyiségváltozásának is az oka, hiszen ahogy egyre többet tud meg saját magáról, a világáról, úgy veszik el úgymond az ártatlan naivitása, az a könnyed monoton unalom, ami eleinte jellemzi, hiszen az ő szemein keresztül látjuk az egész történetet.

A mellékszereplők jók voltak, éppen annyira unszimpatikusak vagy kedvelhetőek, amennyire lenniük kellett, bár egy kicsivel több Hanát el tudtam volna viselni.

A bibliográfiai leíráshoz, feldolgozó munkához segédlet/tananyag/jegyzetek

Nem olyan régen bukkantam rá Tóvári Judit bibliográfiai adatfeldolgozással kapcsolatos munkájára, ami egy nagyszerű segédlet mindazoknak, akik könyvtárosnak tanulnak, vagy már könyvtárosként dolgoznak, de időnként elbizonytalanodnak némely dologban, esetleg csak kíváncsiak bizonyos részletekre, akár saját kíváncsiságukból, akár más jellegű tanulmányukból fakadóan.

Számtalan témát érint, jobb oldalt érdemes átnézni a kis tartalomjegyzéket - a témák természetesen épülnek egymásra, de  önmagukban is teljesen használhatóak, érthetőek.

Vlagyimir Vasziljev Idő-Őrség (Őrség 8.)

Hozzájutottam kettőezer és négy jó magyar forintért, és meglepődve konstatáltam, hogy milyen kis vékonyka a szentem, jobban örültem volna olyan testes kötetnek, mint az első részek voltak.

No de sebaj, gondoltam, ha már annyira szerettem volna, nem bírtam ki, hogy ne kezdjek bele - pedig már nagyon a végén járok szegény könyvtári szakkönyveimnek (végül azért csak meghosszabbítottam őket, de ígéretet tettem magamnak, hogy legkésőbb január első hetében visszaviszem mindet, mert ez így már nem az igazi).

Az Őrség-könyveket ugye Lukjanyenko kezdte el anno, aztán a második résznél Vlagyimir Vasziljev, majd a hetedik résznél Vitalij Kaplan csapódott hozzá - előbbi olyannyira összejött, hogy az ötödik, és a jelen kötetet is Vasziljev hozta össze.

Lássuk csak, mit ígér a fülszöveg...

"Dmitrij Svedov Setét Másféle két év pihenő után visszatér, és második szintű létére azonnal vezetői feladatot kap: menjen Kijevbe, és élessze újjá a felmorzsolódott Nappali Őrséget. Ám épphogy elkezdi a hivatal felállítását, rejtélyes gyilkosságok történnek, melyek különös ismertetőjegye, hogy az áldozat életenergiáját elszívták.
A nyomozás első percétől kezdve egyre szövevényesebb helyzetekbe kerül bele, olyanokba, amelyeket még a Legfelső szintű mágusok sem képesek megmagyarázni, pláne megoldani. A szálak idegen mágusokhoz vezetnek, akik egy másik, ismeretlen szférában tevékenykednek, nincs nyomuk a Homályban. Mintha az időben ugrálnának.
Svéd egyre inkább azt veszi észre, hogy nem ő irányít, a nyomozás vezeti őt. Folyamatosan döbben rá, hogy miközben olyan dolgokat old meg, amiket a legmagasabb rangúaknak sem sikerült, furcsa, háromoldalú meccset játszanak vele a Fénypártiak, a Setétek és az Inkvizíció…

 A Nappali Őrség társszerzője, a Káosz-Őrség írója továbbgondolta Szergej Lukjanyenko világát, izgalmas, új történettel bővítve a ciklust. Más szereplők, más helyszínek, de a hangulat a régi."

A történet izgalmasnak tűnik, figyelemfelkeltő, hiszen belesző egy olyan szálat, amire eddig nem  utalt semmi (gondolok itt az idegen mágusokra), ami egyfajta frissességet ad(hatott volna) az Őrség-világának, amit egészen a történet háromnegyedéig így is éreztem, viszont...

Az a nagy különbség Lukjanyenko és Vasziljev stílusa között, hogy míg Lukjanyenko kicsit lassabb, elgondolkodtatóbb, magvasabb és mélyebb gondolatokat mozgat meg (az első három könyvnél volt, hogy szabályosan megragadt egy-egy gondolatfoszlány, amitől nem tudtam szabadulni), addig Vasziljev pörgősebb, akciódúsabb, a cselekmény csak úgy süvít, a szereplők nem töprengenek, nem filozofálgatnak, inkább cselekszenek - bár az utolsó talán kéttucat oldalon igyekszik ezt behozni, de inkább amolyan muszájnak, erőltetettnek érződik. És ez szerintem sokat ront magán a hangulaton, ugyanis egy komoly réteget "kihúz" a történet alól, ezzel mintegy elveszi a különlegességét, a "pluszt", egy random urban fantasyvá degradálja, ami élvezhető ugyan, de nem emlékezetes.

Amit bizonyos szempontból sikerült zseniálisan ábrázolni, másrészről roppant zavaró is volt, a főszereplőnk kevésbé éleselméjűsége - megszokhattuk a korábbi kötetekben, hogy nagyjából azért mindenkinek leesik egy-egy csel vagy titok, de Svédnek sokszor úgy kellett elmagyarázni, hogy mi miért történt, ami roppant életszagú, viszont hihetetlenül idegesítő volt a szemein keresztül látni a dolgokat, mintha egy furcsa szemellenzőt kellett volna viselnem olvasás közben :) De sajnos ebből kifolyólag néhány kérdésre nem kaptam választ, vagy nem ütött akkorát (valószínűleg az én figyelmetlenségemből is adódott), és ez nem hozta meg azt az egész-érzetet, amit az előzőek nyújtani tudtak.

Az eredeti borító

No aztán, gyengeségének érzem, hogy amilyen érdekesen indul, sőt még a közepetájt is hozza az iramot, a végére egyszerűen lecsendesül - igen, nem mindegyik történetre jellemző az a hatalmas katarzis, de itt többet vártam volna; kicsit több betekintést az idegen mágusok világába, ha magyarázatot nem is, több elszórt kis utalást, odavetett félmondatot. Kicsit az az érzésem, hogy amolyan átvezető, köztes regényke ez, ha pedig nem, akkor nagyon szomorú leszek, hogy egy ilyen jó kis témát, amiben van potenciál, ennyire sikerült csak kibontani...
A végét - ahogy írtam is, kissé erőltetettnek találtam, mintha csak úgy elfogyott volna a történet, a konklúzió is olyan kis szedett-vedett, nem érzem hitelesnek - így maga a történet címe, hogy Idő-Őrség is olyan... mesterkélt.


A borítót IMÁDOM, csupa nagybetűvel, annyira, de annyira! Kár, hogy egy szerencsétlen, sodródó fazon jobban illene a sztorihoz :(


A fordítás amúgy nem volt rossz (bár nem emlékszem, hogy korábban lettek volna szuperek (?)), egy-két elgépelést találtam elvétve.

Remélem, a következőben több filozófiát és kevesebb teafőzőt kapunk :)

Metropolis Media | 2015 | 256 oldal

Ráth-Végh István: A könyv komédiája (idézetek)

Carmilla idézte

Azért elég határozott elképzelései vannak az asszonypajtás milyenségéről az úriembernek, nemde? :D

Boglarka_Madar idézte

Ezt pedig így megjegyzés nélkül.

A mai nap csupa mosoly :D

Könyvtárosokról 1.

Ez a nap is jól indult, hála a KIT Hírlevélnek...

eredeti forrás & több: HuffingtonPost, ford., közread.: Könyvtár - Információ - Társadalom